Fiúk hálóterme

Ez a terem száz ágyas, ennél többen nem igazán szoktak megfordulni itt egy-egy kiképzés indulása előtt. Az emeletes ágyak kényelmetlenek, a vasszekrények keskenyek, de hogy más bútort ne tudj szidni, nem is jutott több. Vékony pokróccal takarózhatsz éjszakánként, hallgatva társaid szuszogását, beszélgetését.

Késő este volt és mivel nem tudtam aludni, fura hangokat hallottam nem messze tőlem, így inkább a séta mellett döntöttem. Nem volt már annyira meleg, így fázósan húztam magamon össze a halványsárga kabátomat, ahogy végig siettem az udvaron. Nem néztem körbe, elvégre az utat a hálóterembe már tudtam, vacsora után is gond nélkül visszataláltam...
- Mi a...? - pislogtam nagyokat magam elé, miután becsuktam az ajtót és elindultam abba az irányba, ahol az ágyamat sejtettem.

Csak ma érkeztem, de már elég késő volt, és senki nem járt odakint. A vacsorát is lekéstem, úgyhogy még szerencse, hogy ettem valamicskét indulás előtt. A hálóterem egyelőre üres volt, úgyhogy az ágyam feletti lámpa fényénél olvastam még egy darabig, majd úgy döntöttem, végre alszok egy keveset. Már csak két nap, és indul a kiképzés.
Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó. Furcsa, hiszen tudtommal nincs társam... kinyitottam a szemem, és a félhomályban épphogy ki tudtam venni egy lány sziluettjét.
Nocsak. Nem is olyan rossz, ilyesmire ébredni egy katonai állomáshelyen... Vagy tán meghaltam, és ez már a mennyország?
Elvigyorodtam.
- Higgy nekem, nagyon is jó helyen jársz - susogtam.

Még mindig nem tudtam napirendre térni afelett, hogy szemmel láthatóan nagyon rossz helyen voltam, nagyon rossz időben. És az se nagyon segített, hogy legszívesebben elbújtam volna. Mondjuk egy takaró alá és mantrázni, hogy csak álmodom Tény és való, volt itt elég takaró, de kétlem, hogy hagyott volna.
- Itt... itt... itt valami félre értés van. Tudja uram, én... izé... eltévedtem. Nagyon sajnálom, hogy megzavartam az éjszaki pihenésében... Ezer bocsánat - hadartam, bár igazából azt se tudtam mit hordok össze. Abban biztos voltam, hogy az ajtót még megtalálom, tehát addig kell csak elvergődnöm, azon ki kell jutni és utána majd megjelölni ezt a helyet valamivel, hogy ide többet ne jöjjek.

Felnevettem, és ülő helyzetbe emelkedtem, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát az ágyam mellett. Ez megvilágított egy leányzót - olyan típusú leányzót, akit egészen biztosan nem hagytam volna ott egyedül semmiféle szórakozóhelyen.
- Nem maradhatnánk a tegeződésnél? - érdeklődtem vigyorogva. - A hálótermedet keresed? Keressük együtt... - kuncogtam fel.
Ülő helyzetben kicsit zavarba ejtő lehettem, elvégre felső nem volt rajtam, egy szál alsógatyában aludtam (volna), és a takaró azt még tökéletesen fedte, ergo olyan, mintha meztelen lennék. Csakhogy nem én voltam zavarban kettőnk közül.

Amint elnevette magát sikerült egyből fülig vörösödnöm, s ez a pirosság csak tovább erősödött, ahogy fény árasztotta el a szobát. Igyekeztem mindenhova nézni, csak az ágyra nem, így inkább a földre szegeztem a tekintetemet és örültem, hogy ma a hajamat nem kötöttem fel, így az legalább az arcomba tudott hullani, és leplezte valamilyen szinten a zavaromat és a pirosságomat is.
- De... de... maradhatunk - motyogtam, s a biztonság kedvéért hátráltam pár lépést, reményeim szerint az ajtó irányába.
- Ne...em, nem kell, köszönöm. Megtalálom egyedül - utasítottam el a segítő szándékát. Inkább pár patkány és minden más izé, mint ő. Vele nem tudok mit kezdeni, ha csak nem elbújni.

Felkeltem az ágyból, még mindig kuncogva, bár így a meztelenség álcája lehullott rólam, a fekete alsógatyámat is láttatni engedtem. Még jó, hogy nem abban aludtam most, amelyiken csontvázak létesítenek egymással nemi kapcsolatot. Netán ugyanez, macis kivitelben...? Vagy azt otthon hagytam?
- Úgy tűnik, eddig nem találtad meg. Elkísérlek, nehogy bajod essen - ajánlkoztam vigyorogva. Ha nem is lesz belőle semmi, azért jól esett szívatni a leányzót. Pláne, mivel nem tűnt könnyű prédának...

Ahogy felkelt, még inkább hátráltam, már-már menekülés szerűen hátráltam egészen addig míg meg nem botlottam a saját lábamban és a fenekemre huppantam.
- Áucs - nyögtem fel ijedten, s az ijedségtől még pár könnycsepp is gyűlt a szememben. Miután kicsit kitisztult a fejem, talpra kecmeregtem igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ami persze nem volt igaz. Fájt a hátsóm és az arcom is nagyon égett.
- Mint említettem, köszönöm, de nem kell. Megoldom egyedül - nagyon igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom, de nem igazán jártam sikerrel... A csudába...

Felnevettem, ahogy elesett a saját lábában, elvégre nem tűnt túl ügyetlennek, alapesetben... de hát, ha az ember ennyire zavarban van, akkor a semmiben is elbotlik, nem? Bár ez nem saját tapasztalat, én nem szoktam zavarban lenni.
Felsegítettem a lányt, és ha már a közelében voltam, úgy illett, hogy bemutatkozzak.
- A nevem Ronald Almassy. És ígérem, nem teszek benned kárt - mondtam, angyali arcocskát öltve magamra.

Ez fájt. Mármint nem az, hogy elestem... na jó az, de leginkább az volt a bajom, hogy annak más is a tanúja volt, jelen esetben egy fiú. Nem igazán szoktam keresni a társaságukat, elvégre úri hölgynek neveltek, így tehát nagyon csak az udvariasságra korlátozódott a velük való találkozásom..
- Köszönöm - mondtam egy kicsit hidegen, s újfent hátráltam, azért csak legyen meg közöttünk a három lépés távolság. Az sosem árt.
- Wilhelmina Dorothea Anders - mutatkoztam be, s megszokásból egy pukedlit is csináltam. Nagy gond nem lehet belőle, majd maximum megmondja ő is, hogy ez nagyon nem ide való.
- Remélem tudod, hogy nem hiszek neked - tettem karba a kezemet leginkább azért, hogy egy kis bátorságot adjak magamnak.

A kislány túlzottan úri lánynak tűnt. Az effélék számomra nem igazán szoktak prédát jelenteni, elvégre túl nehezen megközelíthetőek, és ha mégis sikerül az ágyba csábítanom őket, akkor fadarabként viselkednek - ami pedig nem igazán okoz nagy élvezetet.
A pukedlizésre felkuncogtam.
- Bálteremben érzed magad? - érdeklődtem negédes mosollyal az arcomon. Mi tagadás, nem voltam az alkalomhoz öltözve...
- Nem szokásom ráerőltetni magam senkire, aki nem enged a szép szónak, úgyhogy, bármennyire is szeretnéd, nem foglak megerőszakolni - jelentettem ki, szándékosan két-három-négyértelműen.

Na mit mondtam... Gőgösen felemeltem a fejemet és egy kicsit elfordultam tőle, mint aki most fogja faképnél hagyni. Csak ez túlságosan is bunkó lett volna, én pedig nem viselkedek bántóan.
- Nem, ugyanis, ha ott lennék úriemberek vennének körbe, ami rólad nem mondható el - húztam fel az orromat és sértődtem meg egy kicsit. Mondtam volna még valamit, de arra már nem került sor, mert a torkomra forrottak a szavak Ronald kijelentését hallva.
Pislogtam nagyokat, és igyekeztem nem fülig vörösödni, ezúttal a dühtől, de hogy mondjak is valamit addig nem jutottam el, csak nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak, után pedig magam mögött hagyjam ezt a helyet és a benne tartózkodó személyt.

Felnevettem a szúrós megjegyzés hallatán, és visszamentem az ágyamhoz. Az csak két lépésre volt tőlem, de ezzel azt kívántam jelezni, hogy nem akarom szabadságában korlátozni a lányt.
- Tudok én úriember lenni, ha akarok. De amikor éjszaka betéved egy lány a hálószobámba, olyankor nem akarok... - mosolyogtam rá sokat sejtetően. - Egyébként mit keresel itt? Azt ne mondd, hogy katona akarsz lenni! Az állomáshelyre is úgy tévedtél be, mint ide?

Valamivel nyugodtabban felsóhajtottam, mikor visszament az ágyához. De ennek ellenére még mindig dühös és zavarban voltam.
- Ha te mondod... - vontam meg a vállam, figyelmen kívül hagyva a mondanivalója lényegét, és a gesztusaiban rejtőző célzást. Én csak egy fele fogom menni: még hozzá innen el, vissza az ágyamba, ha végre eljutok az ajtóig.
- De igen! Még hozzá az Orion programon fogok indulni, most pénteken - húztam ki magam. Már neki se tetszik? Nem azért, de az én döntésem, hogy mit kezdek az életemmel, nem?

Az tényleg az ő döntése volt, hogy mit kezd az életével, pusztán baromira nem hittem, hogy bárhová is eljut, az Orion programról indulva.
- Vagy úgy - vontam fel a szemöldökömet. - Attól tartok, akkor hosszabb távon is el kell viselnünk egymás társaságát. És nem biztos, hogy a programon az itteninél könnyebb lesz megtalálnod a saját hálótermedet - vigyorodtam el.
A szabályzattal tisztában voltam, legalább is azt, ami a lányokat illeti. De jelenleg nem csináltam semmi rosszat, az, aki tilosban járt, ő volt - meglehet, nem hiszem, hogy ezt bárki felhánytorgatta volna neki ezen a helyen.

- Tragédia - csúszott ki az első szó, ami eszembe jutott azután, hogy felfogtam, hogy ő is Orionon fog kezdeni. Lehet nem szép dolog, de nagyon drukkoltam azért, hogy adja fel minél előbb, annál jobb nekem alapon. Persze erre nem sok esélyem van, elvégre ide olyanok jelentkeznek, akik éreznek magukban annyi erőt, hogy meg is csinálják. Vagy legalábbis megpróbálkozzanak vele.
- Majd kiderül - mondtam hidegen, magamban pedig megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal rajzolok magamnak egy térképet, hogy biztosan ne tévedjek el a jövőben.

Őszintén szólva én nem azért megyek Orionra, hogy mindenáron végigcsináljam. Sokkal inkább azért, hogy megpróbáljam, és ha nem jön össze, akkor folytatom máshol. Az életben csak az az igazi bukás, ha meg sem próbálod...
- Hát, nem úszod meg nélkülem, legalább is az első napokat. De még az is lehet, hogy a Jupiter-programra is együtt megyünk utána - kuncogtam. Ott vajon mennyire lesz éber a felügyelet?
A bázisok alaprajzával még én sem voltam tisztában. Lehet, hogy könnyű lesz megtalálni, lehet, hogy kevésbé, de mindenképpen gyanús, hogy nem fognak örülni annak, ha átjárunk egymás hálótermébe...

Kezdett elegem lenni belőle és már álmosodni is kezdtem. A gond még mindig az volt, hogy nem éreztem magamban elég bátorságot ahhoz, hogy csak úgy minden szó nélkül hátat fordítsak és egyszerűen kisétáljak innen, hogy utána kóvályogjak egy sort az udvaron míg felmérem, hogy mi merre van és biztonságos körülmények között, utána eljutok az ágyamig.
- Nem megyek veled sehova! - jelentettem ki, miközben a lábammal toppantottam egyet. Még is hova gondol?! Nem vagyok én annyira béna ám, hogy ne vergődjek el a program végig! A gondom azzal lesz, hogy nem fog senkinek tetszeni a modorom.

- Nem hinném, hogy rajtad múlik - vontam meg a vállamat, majd elfeküdtem az ágyon. Biztos voltam benne, hogy szívesen kimenne már, elvégre többet látott és hallott idebent, mint szeretett volna. Számomra viszont kifejezetten üdítő volt ez a találkozás. Elfeküdtem az ágyon, és felkönyököltem, a fejemet a kezemre hajtva.
- Nos, ha elbűvölő személyemhez nem akarsz csatlakozni, akkor megkérnélek rá, hogy keresd meg a saját ágyadat. Késő van - a nyomaték kedvéért ásítottam egyet.

Mérgesen szusszantam egyet, s igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire fáradt vagyok, a gond az volt, hogy itt volt egy csomó ágy, ami egyre jobban csábított... csak kár, hogy ez a tuskó itt volt.
- Ezt a lovagiasságot, csoda, hogy még nem omlott össze az épület - motyogtam félhangosan, de azért más számára is eléggé hallhatóan. És mindezek után végre kivitelezhettem minden gond nélkül ama tervemet, hogy eljutok az ajtóig.
- Jó éjt! - fordultam még onnan vissza, majd kisettenkedtem, nehogy valaki rájöjjön merre csatangoltam az éjjel, s csodák-csodájára ezután már gond nélkül eltaláltam az ágyamig.

//Köszöntem //

Nagyon is élveztem a játékot, de ez nem az a fajta játék volt, amelyet a diszkókban, és hasonló helyeken folytattam. Ez csak egy kis csipkelődés. Ki tudja, mi lesz még belőlünk, de egyelőre a kisasszony is jobban teszi, ha visszamegy a saját hálójába.
- Jó éjt - köszöntem el én is, majd, miután hallottam az ajtó csukódását, lekapcsoltam a lámpámat, a másik oldalamra fordultam, és egy percen belül már aludtam is, mint a kisangyal.

//Én is köszöntem//