Tiszti épület

Erről a helyről csak annyit lehet tudni, hogy "civileknek tilos a belépés". Ha van engedélyed rá, az természetesen más kérdés, de ahhoz legalább egy tiszt kell, hogy bevigyen. A beléptető rendszer ujjlenyomat-olvasóval működik, úgyhogy nem fogsz csak úgy bejutni.
Azt viszont rebesgetik, hogy indulás előtt ebben a két szintes épületben gyűjtik össze az újoncokat, hogy a kiképzés helyszínére szállítsák őket.

Ezúttal pontosan érkeztem, meglehet, elég nagy volt a forgalom az utakon - de nem késtünk el. A sofőrrel a szokott helyen hagyattam a buszt. Szeged volt az utolsó előtti állomás: innen már egyenesen vissza fogunk robogni Budapestre. Kilencvenhárom újonc már a buszokon ült, az itteni héttel kiegészítve épp megütik a program indulásának kellő létszámát. Itt azonban a nők voltak túlerőben, ami nem is baj. Kíváncsi leszek, meddig bírják, hiszen ők legalább önként vállalták. Az előző turnus nem szerepelt valami jól.
Az irodában a kezembe vettem a névsort, majd a hangosbemondó mikrofonjához léptem.
- Üdvözlöm az idegyűlteket! Aki a nevét hallja, jelenjen meg a Tiszti épület földszintjének fogadótermében, késlekedés nélkül! - mondtam vidáman, majd, ha lehet, még inkább felemeltem a hangomat, hogy a mikrofonnak minél kevésbé legyen esélye torzítani azt.
- Ronald Almassy! Wilhelmina Dorothea Anders! Hajnalka Faragó! Sophie Calliope Fazekas! Meredith Jankovics! Jessica Tailor! Solane Telekdi! Öt percük van, hogy ideérjenek! Ha meggondolták magukat, még nem késő visszavakozni!

//Technikai utasítás: mindenki, akinek elhangzott a neve, írjon egy reagot ide, a Tiszti épületbe, miszerint megjelent. Hajnalka Faragó elméletben itt van, tehát az összlétszám: 7. Ennek ellenére nem kell rá várni.//

A hangosbemondót meghallva nem volt más dolgom, mint felkapni a hátizsákomat. A tiszti épületet már megtaláltam, úgyhogy nem okozott gondot elsétálni odáig. A sürgető szavak ellenére ráérősre vettem a lépteimet, és közben azon töprengtem, hogy vajon tényleg nem lenne-e még késő visszamondani az egészet.
Amint beléptem az említett fogadóterembe, amit nem volt valami nehéz megtalálni, vetettem egy pillantást a férfira. Ő lesz a kiképzőnk, gondoltam. Ennek ellenére inkább nem tisztelegtem, csak leeresztettem a hátizsákot a lábam mellé.
- Jó estét, uram - mondtam nyugodt hangon. Nem izgattam magam, vártam, hogy hogyan tovább.

Az épületben félrehúzódva hallgattam a névsorolvasást. Valahogy kezdett nem tetszeni ez az egész. A harcművészeti iskolában is fegyelem van, de az itteni légkör valahogy fanatikusnak tűnt ahhoz mérten is fegyelem terén. Ennek ellenére nem tehettem már mást, mint vártam, hogy elhangozzék a nevem, és engedelmeskedjem a tisztnek, aki bár vidám volt, mégis az volt az érzésem, úgy gusztál minket, mint háziasszony a levágni való csirkéket.
- Jelen! - morogtam, bár szívesebben jelentettem volna, hogy nem vagyok itt.

A hangosbemondóban elhangzott szavak után azon nyomban összeszedtem a cuccaimat és szapora léptekkel a tiszti épületbe mentem, hogy a parancsnak eleget tegyek. Kicsit féltem, elvégre kitudja mi vár, rám de ugyanakkor izgultam is.
- Szép estét, uram! - köszöntem illedelmesen, majd érdeklődve vártam, hogy mi lesz a továbbiakban.

Amint meghallottam a hangosbemondót, azonnal abbahagytam a vacsorámat, és felpattantam a tányérom mellől. Sietős léptekkel vittem vissza a konyhapulthoz a kaját, majd kisiettem a kantinból, a tiszti épület felé véve az irányt.
A rajtam lévő egyenruhán kívül nem volt nálam semmi, az a holmi, amit ide hoztam, itt is maradhatott.
Átsiettem az udvaron, és beléptem a tiszti épületbe. Ott bemutattam egy kifogástalan tisztelgést.
- Hivatott, hadnagy úr! - mondtam, egy pillanat alatt leolvasva a rangját a vállapjáról.

És igen! Végre elérkezett ez a nap is. Alig vártam, egész nap pattogtam és pörögtem, mint valami buzgómócsing, aki nem tud magával mit kezdeni, ami mondjuk igaz is volt rám. Hat óra előtt már tényleg az izgalom a tető ponton volt, s csak akkor nyugodtam le valamilyen szinten, mikor meghallottam a hangosbemondóból a nevemet.
Magamhoz véve a cuccaimat nagyban vigyorogva trappoltam a tiszti épületbe, ahova elegánsan berobbantam. Mivel nem igazán tudtam mit mondani, illetve hogy köszönni, megelégedtem annyival, hogy komoly képet erőltettem magamra és csak biccentettem, mindenkinek.

Meg voltam ijedve. Nem is kicsit, elvégre az indítás nem tűnt valami barátságosnak. A hangosbemondón át hallatszó férfihang inkább volt szadista, mint vidám, de lehet, hogy ezt csak a félelmem mondatta velem.
A félelmem azonban nem, vagy csak alig látszott rajtam, míg átmentem az udvaron, és beléptem a tiszti épületbe. Egy egészen kicsi hátizsák volt nálam.
Nem kockáztattam, hogy megszólaljak, úgyhogy csak biccentettem.

Amint mindannyian megjelentek, végigmértem az újoncokat. Egy kivétellel mind kezdőnek tűntek. Az az egy, ha jól sejtem, már gyerekkorától kezdve katonanövendék...
Na sebaj, ettől még nem rúgom ki. Lehet, hogy időben megriad ő is, és önszántából adja fel a kiképzést.
- A csomagokat hagyják itt, a továbbiakban semmire sem lesz szükségük, és kövessenek! Amint felszálltak a buszra, használják ki, hogy van még három szabad órájuk, mert amint odaérünk a kiképzőtelepre, egy percük sem lesz! Lépés indulj!
Ebből a parancsból sem valószínű, hogy értettek, de nem zavartattam magam. Elindultam előre, majd feltessékeltem őket a buszra.

//Mindenkitől kérek még egy - rövid - reagot az indulásra vonatkozóan, utána pedig az Orion programon, a kiképzési helyszínek - orvosi szobák külső terénél lehet számítani a folytatásra.//

Felsóhajtottam. A pasas nem volt valami szimpatikus, pláne az a mondata, hogy a csomagomat hagyjam itt. Ebben a szerencsétlen egyenruhában kell leélnem a hátralévő életemet, vagy mi van?
Azért az utolsó doboz cigimet kivettem a táskából és zsebre tettem, majd követtem a karót nyelt pasast.

-A főhadnagy szavait hallgatva tovább fokozódott bennem az érzés, hogy nem leszek jóban vele. Lépésem elindult, de ahogy a busz közelébe értünk, ordas ajtaját látva egy mikrohullámú sütő tátott szája jutott eszembe róla. Kételkedtem benne, hogy okos dolog lesz felszállni rá, de ekkor már sodort az ár, nem tehettem mást, minthogy felkapaszkodok, és lehuppanok a legelső helyre. Kirázott a hideg, ahogy a pasas szeme végig svenkelt rajtam.

Megszeppenve pislogtam, de azért szót fogadtam és a táskámat letettem magam mellé, majd sajnálkozó pillantást vetettem rá, s elindultam a férfi után. Kicsit feszengtem az egyenruhában, s a buszon igyekeztem elkülönülni, bár azért valamilyen szinten olyan mellé akartam ülni, akit ha másból nem is, de látásból legalább ismertem.

Helytelenítő pillantást vetettem mindenkire, akinek nem volt elég egyenes a tartása, de mivel a hadnagyot sem zavarták az ilyen hibák, én se tettem szóvá.
A buszon kiszúrtam egy szabad helyet egy srác mellett, leültem, és lazán hátradőltem. Miért ilyen ideges mindenki?

A pasast látva nem is bántam meg, hogy nem szólaltam meg. És áldottam az eszemet, hogy amit fontosnak véltem, azt belesüllyesztettem az egyenruhámba. Ez példának okáért takart kettő kulcstartót (egy panda macisat és egy cicásat) és egy képet anyuról. Legyek ettől gyerekes, de ez van.
Kissé visszavéve a jókedvemből trappoltam a buszhoz, ahol nagyot szusszantottam, nem nyerte el a tetszésemet a jármű, de most már ciki lenne visszafordulni, így hát felszálltam rá. Aztán, majd lesz, ami lesz.

Némán követtem a férfit, és a torkomban dobogó szívemet próbáltam visszanyelni.
Talán még mindig nem késő visszafordulni... de hová lesznek akkor az álmaim?
A buszhoz érve elfoglaltam az utolsó szabad helyet, összehúztam magam, és csak bámultam magam elé, míg a jármű elindult.

A forgalom valami katasztrófális volt. Gőzöm sincs, miért hiszik azt az emberek, hogy délebbre békésebb az élet, és több a lehetőség a nyaralásra, de az tény, hogy melegebb van. Talán ez vezényelte az utakra azt a rengeteg autót.
Komolyan, kezdtem jó ötletnek tartani a második világháborús módszert, amikor a benzint is jegyre adták. Biztosan nem terhelnék ennyien az utakat. Jóllehet, ez a térség még nem volt ostrom alatt, úgyhogy miért is ne tehetnének úgy a civilek, mintha béke lenne?
Mindennek köszönhetően egy órát késtem, mire odaértem a szegedi toborzóirodába. A többi helyszínről már összeszedtük az újoncokat. A buszokban kilencvenöten nyomorogtak, már csak öt hely volt. A tájékoztatás szerint épp ennyien vártak az utolsó városkában.
Hát legyen. Amint megálltunk, egyedül szálltam le a buszról, és mentem be a tiszti épület bejáratán. Viszonoztam a recepciós őrmester tisztelgését, átvettem tőle a listát, és a hangosbemondó mikrofonjához léptem.
- Nora Rosetta Gold, Lilla Kardos, Tara Lynn Neszmelyi, Tabitha Cordelia Oswald és... khm, Zahra Rashid azonnali hatállyal jelenjenek meg a tiszti épületben!
Az utolsó névvel voltak fenntartásaim. Egyébként is csak lányok, ezzel az eddigi hetvenegy-huszonnégyről hetvenegy-huszonkilencre módosul az állás. Még mindig a srácok vannak többségben, de akkor is...

Amint felhangzott a bemondóból a nevem, összeszedtem a cuccomat és engedelmesen mentem a tiszti épületbe. Nem igazán volt itt sok cuccom, a hely se nőtt a szívemhez, így minden szívfájdalom nélkül mondtam búcsút a helynek.
Az épületbe lépve kiszúrtam egyből a tisztet.
- Jó estét, uram! - köszöntem, s mivel a tisztelgés nem ment, így azt inkább hanyagoltam.

Meghallottam a nevem a bemondóban. Hát kezdődik. Felkaptam a táskám - a cuccom már össze volt készítve - és átmentem a tiszti épületbe.
- Jó estét, uram! - köszöntem. Kicsit okultam a fegyelemről meg ezekről ma délelőtt-délután. Utána olvasgattam pár dolognak.

Sietve mentem át a tiszti épületbe, amint meghallottam a nevemet. Eleve nem hoztam sok holmit ide sem, csak váltóruhákat, de most nem vittem magammal csomagot. A többiekkel sem volt igazán időm összeismerkedni, úgyhogy most biccentettem feléjük is, és a férfi felé is.
- Jó estét, uram! - köszöntem a többiek példáját követve, tűrhető kiejtéssel.

Magabiztosan mentem át a tiszti épületbe. Adjunk a látszatra, s most fontos, hogy úgy nézzen ki, mintha tudnám mit csinálok... Illetve tudom is, vagy valami olyasmi.
Belépve, körbenéztem és miután felmértem az előttünk álló férfit, utána méltóztattam köszönni.
- Jó estét, uram!

Nagy buborékot fújtam a rágógumimból, és mikor a nevem elhangzott, végigmértem a pasast,aki betépett az ajtón, mint a dúvad.
- Magába is helló! - morogtam, majd felvettem a cuccomat. - Mi a frásznak kell össze-vissza mászkálni? Itt nem jó?
Azért elindultam hátamon lógatva a zsákomat.

Nem, nem az arab származású lánykával lesznek gondok. Ezt máris megállapíthattam. Kedvem lett volna lekeverni egy pofont a kislánynak, de miért fárasszam magam ilyenekkel, amikor ott a 3/C?
Úgyhogy jelenleg csak egy megrovó pillantást vetettem rá, majd a többiekhez fordultam.
- A busz odakint várja magukat. Szálljanak be! Minden csomagjukat hagyják itt, az igazolványaikon kívül semmire sincs szükségük. Maga pedig köpje ki a rágót, mielőtt a hajába gyúrom. - a szavaim az antikatonának szóltak, természetesen. Előre látom, hogy naphosszat wc-t fog súrolni.

//Ide kérek egy búcsúreagot, majd a Sirius program helyszínén, Bécsben szállunk le, az udvaron. Ott folytatódik a játék.//

Bólintottam, és csak az igazolványomat vettem magamhoz, a többi cuccomat leejtettem magam mellé, és elindultam kifelé a buszhoz. Közben azért sóhajtottam egyet... nem kicsit féltem, de a férfi nem tűnt vészesnek... annyira...

Nem lett szimpatikusabb a fazon, mint korábban volt. Azt már láttam, hogy nem leszek vele jóban. De nem akartam azonnal túlfeszíteni a húrt, így csak a padlóra köptem a rágót, és elvonultam a pasas mellett. A buszon hátracsattogtam a leghátsó helyre, ahol már ült egy lány. Rámordultam, mire felpattant, és előrébb költözött. Levágódtam az ablak mellé, és újabb rágógumit dugtam a számba.

Eltátottam a számat egy pillanatra, amikor a rágógumis lány bepofázott a ... nem tudom milyen rangban lévő katonának. Legalább nem én leszek a legrosszabb, az biztos... Bár lehet, hogy ettől függetlenül jól teljesít.
Sajnáltam, hogy nem vihetek magammal semmit, bár nem sok emlék volt nálam. Majdnem mindent a házban hagytam, amikor futottam és menekültem... Úgyhogy ledobtam a csomagom és felszálltam a buszra. Sokan voltak rajta, de találtam helyet. Hosszú lesz az út...