Tiszti épület

Unottan meredtem magam elé, és nagyon nem figyeltem a környezetemre. Minek? Nem barátkozni jöttem ide... Az épület nem volt valami bizalom gerjesztő, de hát már a férfi se volt az, szerintem meg sem kéne ezen lepődnöm.

Zsebre dugott kézzel léptem be, és körülnéztem. - Ide sem költöznék... morogtam.

Beértem én is az épületbe és körülnéztem. Semmi különös. Lehajtott fejjel elgondolkozva vártam a következő utasítást.

Beóvakodtam az épületbe és még mindig aggódva vártam a folytatást. Nagyon-nagyon közel voltam ahhoz, hogy meggondoljam magam és menekülőre fogjam... A gond az volt, hogy most már nem hiszem, hogy lehet menekülni, így sóhajtottam egyet és megpróbáltam elbújni a tömegben.

Igyekeztem azért körül nézni, hogy lássam kikkel is fogok egy csapatban lenni, de főleg Lorettát kerestem, és mosolyogva biccentettem felé, ahogy megpillantottam, mikor már bent voltunk és lepakolva a cuccokat várakoztunk.
Hát elég vegyes volt a felhozatal, és ahogy elnéztem kemény menetünk lesz, mert egy ránézésre is emberevőt kaptunk kezdésnek.

Nem különösen érdekelt a hely, bár nem is volt nagyon mit nézni rajta, így inkább a csajok domborulatait stíröltem, az jobban tetszett. A zsákomat a lábam mellé ejtve rágcsáltam egy fogpiszkálót, míg vártunk.

Végignéztem rajtuk.

- Mély szeretettel üdvözlöm az egész bandát! Az ilyen újoncokat különösen szeretem nyárson sütve, vagy rántva mustárral! AZ én nevem Morales főhadnagy! Ezt mindenki jegyezze meg, mert csak erre hallgatok, és morcos vagyok, ha éhgyomorra másként szólítanak, különösen, ha a főhadnagy úr elmarad a végéről! Maguk most össze lesznek velem zárva három hónapig. Jó esetben! A rosszban akár még ma este hazamennek! Gratulálok az őrültségükhöz, kiválasztották a világ legnehezebb progrtamját, melyet még senki sem végzett el! Mert én még sosem voltam a kiképzőtisztje! Én elvégeztetem magukkal, ha beledöglenek is! Most futólépés egyes sorban a buszra! Felszáll, leül, nem beszél! Indulj!

//Tecnikai utasítás: Buszra felszáll, és irány a Budapesti Orion 2. kiképzőtelep. Ott szálltok le az udvaron! Reag itt, reag ott. //

Körbe nézek az épületben ahogy elég sok mindenki más is. Hmmm jó nagy vajon innen merre többet. Mindegy ez a különös ember úgyis elmondja mert kb ez a véleményem róla.

Ennyi volt? Már indulunk is? Ez tényleg emberevő, rosszabb mint én. Pedig nálam rosszabbat...
Na de mindegy. Elindultam a busz felé, a futólépést azért nem tartottam be. Ahogy valószínűleg senki.

Engedelmesen vettem fel a hátizsákomat, és felszálltam a buszra. A hallgatás nem esett nehezemre, sosem voltam nagy dumás.

~ Hát ez rövid és tömör és főleg velős kis beszéd volt! ~ állapítottam meg magamban, de tettem, amit mond, hiszen ezért voltam itt.
Igyekeztem a felszállás után Lorettához sodródni, hogy mellé kerüljek. Bár beszélni nem lehetett, azért egy két bátorító pillantást igen, hiszen elég sápadtnak tűnt.

Nyársat nyelt... Ez volt az első gondolatom, amint végig hallgattam a mondanivalóját. Sóhajtottam egy nagyot, és mentem a busz felé, még mindig kényelmes tempóban Ott valahol leghátulra beültem, és hagyjanak engem békén egész úton.

Nagyokat pislogtam és igyekeztem összekaparni valamennyi bátorságot, s a busz felé indulva próbálkoztam Peter mellé kerülni. Jó, hogy legalább egy valakit ismerek innen...

Ezért érdemes volt átjönni ebbe az épületbe. Szépen átsétálgattam a buszhoz, és leültem valahol középtájt az ablak mellé. Egész végig csak kifelé bambultam... Nem volt túl sok életkedvem, de hát ez már mindennapos dolog.

Elég normálatlan volt a fickó, de hát egy egyenruhás sem normális, ahogy én sem, de hát nem fogom már most elásni magam és repülni az első celláig, így bár eszem ágában sem volt futni, azért felcuccoltam a buszra, aztán elvetettem magam a két ülésen. Legalább még szunyálhatok egyet.

- Ez a faszi pszichopata! - jelentettem ki hangosan. - Hannibal Lechter! - szemtelenül végigmértem, és elindultam a busz felé. Majd megtudja, ki vagyok én.

Ez már a második alkalom volt, hogy össze kellett terelnem az újoncokat, és mi tagadás, a buszban tökéletesen olyan hangulat uralkodott, amelyet már kezdtem megszokni. Sebaj, én ki fogom bírni. Ők már nem biztos.
A tiszti épületbe lépve lekaptam a listát a recepciós asztalról, rákacsintottam a recepciós őrmesterkisasszonyra, majd a mikrofonhoz léptem.
- Hölgyeim és uraim! Azonnal húzzák a hátsó felüket a tiszti épületbe, már ha nem gondolták meg magukat! Mondom is, kikre gondolok: Theodor Sales, Laetitia Castelot, Sarah Morrigan, Katarina Natasha Turgene, Yvonne Peizer, Sorcha McNeil. Aki nem jelenik meg, azt úgy veszem, hogy máris jobb belátásra tért, és nem jön a Sirius programra!

//Technikai utasítás: nincs sok időtök. Zabos a kiképző, és meg ne kérdezze senki, hogy miért.//

El se hiszem! Ezek szerint megkaptam az engedélyt. Elmosolyodtam - hosszú ideje ez volt az első őszinte mosoly az arcomon -, és futólépésben indultam a tiszti épületbe. Nem értettem a férfi minden szavát, de a saját nevemet azért felismertem könnyedén, és azzal se volt problémám, hogy rájöjjek, hová kell menni. Beléptem a folyosóra, és tisztelegtem, mármint csináltam valami ahhoz hasonlót.

Amint meghallottam a nevemet, már indulta is a tiszti épület fele. bár nem voltam itt nagyon régóta, de halvány fogalmam volt arról, hogy merre is kell menni.
Amint beléptem az épületbe, biccentettem a bent lévő férfinak - nyilván ő a kiképző - majd tétován megálltam és vártam, hogy akkor mi lesz a továbbiakban.

- Heéj, kedves és jóképű felettesem, nehogy itt hagyjon, dögunalom lenne megvárni az újabb programot! - kiáltottam és felkaptam a cuccomat. - Oda megyek, ahová mondja, csak tudja öregembernem gyors vonat, kissé sánta vagyok, de semmiképpen nem béna.
Sprintelni kezdtem a kiképzőépület felé.

Yeee! Azt hittem sosem jön el ez a nap. Pszichopata vigyorral mentem az épületbe, ahol a bent lévőkre villantottam egy farkas mosolyt.
- Na, mi a pálya? - kérdeztem unatkozva.

Eleget téve a felszólításnak, bementem a tiszti épületbe, és bólintottam az ott tartózkodóknak. Vártam a folytatást. Kissé izgatott voltam, elég új ez a helyzet.

Egy híján mind összegyűltek. Úgy döntöttem, a hatodikat nem várom meg, elvégre hallhatta ő is a felhívást, nem ő az egyetlen, aki meggondolta magát.
Végignéztem az újoncokon. Vannak fiatalabbak, vannak idősebbek, úgyhogy végül is jó kis program lesz. És végre vannak lányok is, eddig a buszokon nagyon kevés volt belőlük.
- Nos, akkor indulhatunk is - biccentettem feléjük. - Szálljanak fel a kint várakozó buszra! Hosszú lesz az utazás, igyekezzenek csendben eltölteni, és közben gondoljanak rá, hogy most pihenhetnek utoljára!

//Technikai utasítás: egy reagot kérek ide, miszerint elindultál, majd pedig még egyet a Bécsi kiképzőtelep (Sirius program) 2. körzetén belül lévő Kiképzési helyszínek - Orvosi szobák - Előtér. Remélem, mindenki megtalálja a célállomást, de ott foglak fogadni benneteket.//

Ez aztán jól hangzott. A többi lányra mosolyogtam, miközben elindítottak minket. Hát, valami azt súgta, hogy gyorsan meg kell birkóznom a nyelvi nehézségekkel, de talán nem is lesz olyan bonyolult. Elindultam kifelé. Nem voltam elragadtatva a busz láttán, nem úgy nézett ki, mint amely alkalmas öt kilométernél hosszabb távokat megtenni, de azért felszálltam. És reméltem, hogy nem fogjuk Bécsig tolni, bemelegítésképpen.

Visszamosolyogtam mindenkire, majd indultam is a buszhoz. Igyekeztem csendben maradni az út során, valamint összebarátkozni a körülöttem lévőkkel. Ami mondjuk kizárta a csendben levés fogalmát, de hallgatva nem lehet jó kapcsolatokat kiépíteni.