Kantin

Az étkező kifejezetten lepukkant, bár kínosan tiszta. Négy személyes kis asztalok mellé ülhetsz le. Csakhogy akár reggelire, akár ebédre, akár vacsorára tévedtél be, arra ne számíts, hogy ehető dolog került a tányérodra.

Éppen ebédidőben sikerült megérkeznem. A csomagom még nálam volt, arra sem volt időm, hogy lepakoljam. A jelentkezési űrlapom már megérkezett, úgyhogy hamar átjutottam a toborzóirodán, de az ágyamat még nem volt időm megnézni.
Egyébként is korgott a gyomrom, úgyhogy beléptem a kantinba, és minden lelkesedés nélkül vettem el egy adag ebédet, majd szétnéztem, hogy vajon melyik lenne a legszimpatikusabb szék.
Egyenruhában voltam, és egy csoportnyi katona már jelen volt, de ők nem tűntek újoncoknak. Valószínűleg az itt állomásozó férfiak és nők, hogy felügyeljék a rendet. Tőlük jó távol találtam magamnak helyet, most nem volt kedvem összehaverkodni velük: úgysem leszek itt annyi ideig, mint ők.
A főzelékbe belekóstolva fintorogva megállapíthattam, hogy itt se főznek jobban, mint a ZMNE-n.

Fintorogva léptem be az ebédlőbe. Nem igazán hittem abban, hogy itt ehető dolog is a tányéromra kerül, na de sosem lehet tudni és túl éhes voltam ahhoz, hogy most kimenjek a városba, hátha ott nagyobb szerencsém lenne ehető kaja vadászatában.
Igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni, miközben elvettem egy adag ebédet és tétován szét néztem, hogy hova tudnék leülni. Végül kiszúrtam egy kábé velem egykorú lányt, aki éppen ebédelt és legnagyobb megdöbbenésemre egyenruhában volt.
- Szia! Nem gond, ha leülök? - mosolyogtam rá halványan.

Felnéztem, hogy ki az a bátor, aki megszólított. Úgy tűnik, nem valami népszerű csak úgy felvenni az egyenruhát, bár mindenkinek jut errefelé is. Rámosolyogtam a lányra, és intettem a szemben lévő szék felé.
Gyanítottam, hogy neki nem az lesz az egyetlen témája, hogy milyen méregdrága cipőt vett legutóbb, úgyhogy semmi kifogásom nem volt ellene.
- Ülj le nyugodtan - mondtam mosolyogva. - Jessica Tailor - mutatkoztam be. A kezem automatikusan lendült volna, hogy tisztelegjek, de aztán félúton megváltoztattam a mozdulat irányát, és kezet nyújtottam neki.

Örömmel nyugtáztam, hogy nem lettem elhajtva, hogy keressek magamnak másik helyet. Bár őszintén szólva nem igazán tudom, hogy mennyire lett volna nagy kedvem egyedül megenni ezt az izét... Még beazonosítani sem tudom mi van a tányérom.
- Köszi - mondtam azért, majd helyet foglaltam vele szemben. - Sophie Calliope Fazekas - mutatkoztam be én is, és csak egy picit pillantottam rá furán, mikor a kezét nyújtotta felém. Persze szó nélkül elfogadtam, mert miért ne tettem volna...?

A kézfogás után visszatértem a tányéromhoz. Én be tudtam azonosítani: zöldbabfőzelék volt a tányérunkon, némi fasírttal kiegészítve, ami csúnyán megégett, és rendesen megszívta magát az olajban.
Ha a kézfogásra furán nézett rám, akkor vajon mit szólt volna, ha ösztönösen tisztelgek? Magamban mosolyogtam a gondolatra.
- A konyhások külön tanfolyamra járnak, ahol megtanulják, hogy hogyan kell elrontani a kaját - jegyeztem meg. - De azért meg lehet szokni ezt is - vontam meg a vállát.
- Te is Orionra jössz? - kíváncsiskodtam.

Unottan turkáltam ezt a moslékot amit kajának neveznek... hát még mindig nem nyerte el a tetszésemet, de aztán legyűrtem a késztetést, és rávettem magam, hogy belekóstoljak... Nos az íze is tükrözte a kinézetét... Inkább ráveszem magam, hogy a várost túrjam fel valami ehető után. Kösz, én ebből többet nem kérek.
- Előbb-utóbb... de inkább utóbb - fintorogtam. Azt a húsnak tűnő izét, inkább meg sem mertem kóstolni, a végén még kiderült, hogy mérgezett és idő előtt elhalálozok...
- Igen. A kérdésből ítélve te is - jegyeztem meg mosolyogva.

- A kiképzésen már nem lesz választási lehetőség, és szerintem még annak is örülni fogunk, ha hozzájutunk a kajához - vontam meg a vállamat. Na, ez nem annyira tapasztalat volt, de azért előfordultak hasonló esetek. Hogy mire lehet képes egy Orion-program...? Te jó ég, végiggondoltam én ezt?
Rávigyorogtam a lányra.
- Az biztos, hogy nem fogunk sokat unatkozni - vontam meg a vállamat. - Te miért jelentkeztél, ha szabad kérdeznem?

- Na igen... de addig... inkább nem tenném ki ételmérgezésnek magamat - lehet, hogy finnyásnak hangzik, amit mondtam, de mindig is volt bennem egy kis hajlam a válogatásra. Elvétve ettem egy-két falatot, hogy azért még se úgy menjek ki innen, mint aki rögtön éhen hal, de nem sokra jutottam ezzel az ebédnek nevezett vacakkal...
- Hát nem... de nem is gond. Néha túlságosan is hiperaktív vagyok - vigyorodtam el, mintegy bizonyítva a szavaimat. - Hirtelen felindulásból, de nem bántam meg, hogy jelentkeztem - feleltem kicsit pironkodva. Elvégre Jessica nem olyan lánynak tűnt, aki csak úgy ide csöppent a semmiből. - És te? Már ha nem titok... - tettem hozzá kíváncsian.

Felkuncogtam, azért lerí róla, hogy gőze sincs a katonaságról. De nem baj, sokan lesznek még így vele, úgyhogy nem indul hátránnyal.
- Szerintem nincs benne gyorsan ható méreg. Pénteken úgyis kapunk Biotrint, addig majdcsak túléljük - kacsintottam rá, és bekanalaztam néhány falatot, valamint belekóstoltam a fasírtba is. A fűszerezését nem rontották el... legalább ennyi előnye volt. A husit el is tüntettem a tányéromról rövidtávon, a főzeléknek több mint a fele ott maradt. De még jól elvoltam, nem volt kedvem felállni az asztaltól. És Sophie is jó társaságnak tűnt.
- Remélem, elég lesz a hiperaktivitásod a kiképzésre is... de azért gyanítom, hogy olykor még te is el fogsz fáradni - kacsintottam rá.
- Nem, nem titok. Engem mindenképpen behívtak volna, elvégre a Zrínyire jártam. A katonatiszti egyetemre - tettem hozzá magyarázatképpen.

- Csak lenne már péntek - sóhajtottam fel, majd beletörődve, hogy tényleg nem ártana enni, a hússal is megpróbálkoztam. Maximum meghalok... előbb... Apai ágról a rokonok örülni fognak.
- Elég lesz, sőt szerintem még marad is... Magamat ismerve elfáradni csak ritkán fogok, szeretek búgócsiga módjára viselkedni - vontam meg a vállam. Mindenki azzal jön, hogy hűű... de nagyon nehéz az Orion program, pedig én rohadtul nem félek tőle.
- Aha, értem, akkor neked ez a katonásdi nem lesz annyira újszerű - miért érzem úgy, hogy kicsit szerencsétlen vagyok hozzá képest?

- Miután elkezdődik a kiképzés, azt fogod kívánni, bár soha ne kezdődött volna el - kuncogtam fel. Ez történetesen tapasztalat volt. De csak ideiglenesen, mert ha az ember beleszokik, akkor már nem is olyan vészes...
- Magadat ismerheted, a katonaság egy kicsit más... megvannak a módszereik, hogy lefárasszanak, de azzal nem hiszem, hogy gondja lenne bárkinek, ha a kiképzést átlagon felül teljesíted - kacsintottam rá, majd szélesen elvigyorodtam. Na igen, tényleg nem lesz annyira újszerű.
- Tizenhat éves koromban kaptam egy két hetes, ejtőernyős kiképzést apámtól. Akkoriban még nem volt általános a Biotrin, még a katonaságban sem... Örök élmény maradt, de azért nem hiszem, hogy nem fogják tudni überelni. Elvégre elég sokat hallottunk róla, hogy a Zrínyin is be akarják vezetni azt a tüneményes kis büntetési rendszert... - morogtam, bár ha valamiről, akkor a büntetési rendszerről nem igazán hallhattak eddig civilek. Még mi sem ismertük részletesen.

Elhúztam a számat, de nem óhajtottam vitába keveredni Jessica-val. Mind a kettőnknek más a felfogása a dolgokról, szóval nem igazán érdekel a véleménye.
- Majd kiderül, ha ott leszünk - jelentettem ki, s ezáltal valamilyen szinten lezártnak tekintettem ezt a témát.
- Büntetési rendszert? - pislogtam rá nagy szemekkel. Hümm... miért érzem úgy, hogy vagy nagy kedvencem lesz, vagy nagyon a pokolba fogom kívánni? Mondjuk magamat és a hülyeségemet ismerve eléggé valószínű, hogy inkább szeretni fogom.
Az ebéd meg vegyük úgy, hogy valamilyen szinten elfogyott. Ennek ellenére, ha lesz rá lehetőségem kimegyek a városba.

Valóban két különböző vélemény... és az sem biztos, hogy nem lesz igaza. Elvégre az Orion programról én sem tudtam mindent: ami azt illeti, nagyon is keveset. Azt viszont tudtam, hogy még az égvilágon senki nem csinálta végig, pedig elindult egy pár program, amikor minden lehetséges férfiembert behívtak. Nade, ki tudja: talán éppen mi leszünk a szerencsések.
A kérdésére felkuncogtam.
- Nem ismerem pontosan, részletekbe még nálunk sem bocsátkoztak. Bár az biztos, hogy csak a Biotrinnel együtt működik... vagyis, valószínűleg nem az lesz a dolguk a neveletlen újoncoknak, hogy fogkefével sikálják ki a wc-ket.

Felsóhajtottam és igyekeztem titkolni az ellenérzésemet ezzel a hellyel és az egész katonássággal kapcsolatban. Igazság szerint minél többet hallok róla, annál jobban kezdem átgondolni, hogy biztos jó helyre kerültem-e. De ennek ellenére nem bántam meg, hogy beadtam az önkéntes jelentkezésemet.
- Értem. Akkor kíváncsian várom, bár magamat ismerve nem igazán fogom sajnálni, hogy nem kell büntetés néven takarítani... - jegyeztem meg kissé vidáman. Kezdtem kifogyni a témákból, szóval jobb ötlet híján vártam, hogy Jessica dobjon fel valamit, amiről lehet beszélni...

Azért látszott rajta, hogy kezdi megbánni a hirtelen felindulását. A katonaélet nem valami könnyű, és elhivatottság nélkül nem is működik. Az persze más kérdés, hogy jelenleg háború van, és valószínűleg mindenkit be fognak hívni, aki mozdítható: a tizennyolc-huszonhárom éves korosztályt is. Idővel - hiszen az önkéntesek nem lesznek elegen.
- Valószínűleg így sem, úgy sem úszhatnád meg a kiképzést - vontam meg a vállamat. - Akkor már jobb szabadon megválasztani, hogy melyik programra jössz. Még a Sirius és a Jupiter használható, de a többi... hát, azokat jobb el se kezdeni - fintorogtam, majd elnevettem magam a büntetési rendszert ért megjegyzése hallatán.
- Nálunk azért pletykáltak róla épp eleget. Ha igaz a szóbeszéd, akkor én inkább takarítanék szívesen... - csóváltam meg a fejemet.

- Na igen, ez tény. Bár őszintén szólva egyik program sem lenne olyan rossz, de ezzel van a legtöbb esélyem életen maradni - fejtettem ki a véleményemet. Kíváncsian pislogtam rá, hogy vajon mi volt olyan vicces, hogy nevetni kellett rajta. Jó, igazság szerint van róla halvány fogalmam.
- Soha nem szerettem takarítani, tehát inkább bevállalok minden mást helyette - magyarázkodtam egy kicsit, hogy miért nem takarítást választom büntetésnek.
- A szavaidból az jött le, hogy nálad nem hisztizett a családból senki, hogy önkéntesnek jelentkeztél... - jegyeztem meg a beálló csendbe. Téma feldobás Sophie módra.

- Az Orionnal tényleg lenne esély életben maradni, de ez nem csak rajtad múlik, hanem az ellenségen is. Bár tudtommal ők nem veszik túl komolyan a kiképzést - vontam meg a vállamat.
- Takarítani én sem szeretek, de azért meg lehet szokni. Nekem még a szobámban sem lehetett soha rendetlenség - csóváltam meg a fejem. Apám katonásan nevelt, ergo egy porszem sem maradhatott a polcaimon. - Attól tartok, hogy a büntetési rendszer inkább fájdalmas lesz, mint kellemetlen.
Arról inkább nem tettem említést, hogy többek közt korbácsról is hallottam pletykálni.
A megjegyzésére elmosolyodtam.
- Tényleg nem. Az anyám már régen meghalt, az apám pedig katona, és ő... hát, ő fiút szeretett volna, olyasvalakit, aki a nyomdokaiba lép. Mikor én, az egy szem lányaként vetemedtem ilyesmire, nem sértődött meg, sőt... inkább támogat, amikor tud - mosolyogtam. - Veled mi a helyzet?

- Az is igaz, de még mindig nagyobb erre az esélyem, mintha másik programot végeznék, de reménykedek abban, hogy nem azonnal dobnak ki a frontra - jegyeztem meg, de magamban elraktároztam az információt, az ellenségről. Aztán vagy hasznát veszem vagy nem.
- Hmm... Ez kezd érdekelni - vigyorodtam el. Igen, én sem vagyok normális. A fájdalom szerintem alap lesz ezen a programon.
- Nálam... Apai ágon az egész rokonság kiborult, mert lány lettem. Anya emiatt eléggé félt, nem igazán örül annak, hogy itt vagyok, de lassan kénytelen lesz beletörődni... - feleltem egy kicsit fájdalmasan. Néha rosszul esik, hogy anya nem támogat teljes mértékben.

Felkuncogtam. A hozzáállása kifejezetten tetszett, ugyanakkor elárulta, hogy ő nem jutott hozzá azokhoz a hírekhez, amelyeket a hadsereg nem is akart kiadni eddig.
- Úgy ötszázan indultak eddig az Orion programon. Az égvilágon senki nem jutott el a vizsgáig... szóval próbálkozni szabad, de ha mégsem sikerül, annyira azért ne kenődj el - kacsintottam rá. - A Jupiter program is elég ütős.
A már-már mazochista megjegyzésére csak megforgattam a szemem. Én inkább igyekszem majd minél kevesebb okot adni a büntetésre. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fog rá sor kerülni, magamat ismerve, de akkor is...
- Nekem csak apám borult ki, amikor megtudta, hogy lány lettem... de azért egy idő után elfogadta. A hímsovinizmusról is leneveltem az évek során - kuncogtam fel. Na jó, ebben nagy segítségemre volt jó néhány katonanő is, apám kiképzése alatt... - Édesanyád el fogja fogadni, idővel. Ha most még nem is támogat, később fog, amint rájössz, hogy önálló lény vagy, nem pedig az ő alárendeltje, aki csak érte él. Nem tud mindig vigyázni rád. Biotrin nélkül nagyobb veszélyben vagy bárhol, mint Biotrinnal, még akkor is, ha a frontra kell kimenned.

Továbbra is információ gyűjtéses üzemmódban futottam, mivel nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy Jessica jóval többet tud, mint én. Nem mondom, nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy utána nézek mibe is ugrottam bele.
- Nos... akkor a feladat adott: el kell vergődni a vizsgáig és azon is át kell menni. Nem olyan nagy dolog - vontam meg a vállam. Éppen nagyon optimistán láttam a világot, meg bíztam magamban annyira, hogy sikerül megcsinálnom... Egyszer legalábbis biztosan.
- Apámmal nem igazán találkoztam, annyit tudok, hogy behívták őt is, de hogy él-e vagy hal-e, azt már nem tudom. De amennyire őt nem érdekelte az évek alatt, hogy mi van velem, most kábé annyira nem érdekel engem, hogy mi van vele. Ha lesz a temetése, majd elmegyek rá - vontam meg a vállam. - Ami pedig anyát illeti... Nos... ha jól tudom még mindig nem késő visszamondani ezt az egészet, de nem szeretném, hogy otthon üljek, miközben a közelünkben zajlódik a háború. És, ha rosszabb lesz, akkor úgy is behívnak, tehát nagyon nincs más választása, mint ezt elfogadni - fejettem ki a véleményemet és a magam részéről ezt a család témát nagyon is lezártnak tekintettem.

Felkuncogtam. Az optimizmusát azért egy kissé túlzásnak tartottam, de ha így áll hozzá, akkor miért törjem le rögtön a lelkesedését?
- Sok könnyed és véred el fog még folyni, mire sikerül, de nem állok utadba - kacsintottam rá.
- Nem lehetett valami könnyű a gyerekkorod - jegyeztem meg. Én el se tudtam volna képzelni az apám nélkül. Érdekes módon, az anyám hiányát nem annyira éreztem meg. Persze, beszéltünk róla elég sokat, és az apám szemszögéből ismertem: ő imádta anyámat. De valahogy elégedett voltam a sorsommal így is.
- Tényleg nem késő visszamondani. Amíg nem kapsz Biotrint, visszamondhatod. Utána viszont csak arra van lehetőséged, hogy a Jupiter programon folytasd... az gyerekjátéknak fog tűnni az Orion után - vontam meg a vállamat. Nos, ami azt illeti, ez még számomra is opció volt a továbbiakban.

- Nem gond. Amíg kapok onnan elég adrenalint, addig nem érdekel - vontam meg a vállam, ki tudja, hogy a beszélgetés alatt elég sokadjára. De tökéletes pótcselekvés volt, míg kitaláltam mit mondjak, vagy éppenséggel éppen mit ne mondjak. Na nem mintha nagyon visszafogtam volna magamat, az már nem is én lennék.
- Nem, de nem cserélném el azért senkivel - mosolyogtam halványan. Bármennyiszer is kívántam a pokol fenekére az egész gyerekkoromat, akkor se akarnék mást. Túlságosan is megszerettem így magamat.
- Nem szokásom feladni a dolgokat, szóval... Végig csinálom az Orion-t, ha belepusztulok is - jelentettem ki komolyan.

- Az adrenalinfüggőség is valami... - vontam meg a vállamat. Nos, valóban, én is afféle adrenalinfüggő vagyok, de azért nem ennyire vészesen.
- Egyedül azt sajnálom, hogy nem lesz ejtőernyős kiképzés az Orion programon. De állítólag, ha ezt sikerül végigcsinálni, akkor van rá lehetőség - kuncogtam fel.
A család-témát én is lezártnak tekintettem, biztos voltam benne, hogy Sophie nem szívesen beszél róla, hogy hogyan telt a gyerekkora. Bár az is tény, hogy nem látszik boldogtalannak emiatt.
- Hát, legyen úgy, csináld végig! Nekem is ez a végső célom... Illetve az egyik. Mert azért nem ártana túl is élni a háborút.

- Mindenkinek kell egy hobbi - jegyeztem meg kissé harapósan. Magam sem tudom, hogy miért, de... most ez van. Ne vegye magára, a kedvem pillanatok alatt javul és romlik, meg lehet szokni, előbb-utóbb...
- Csapatképzés, ugye? - Na nem mintha olyan sokat tudnék, de azért nyitva van a fülem és megjegyeztem a dolgokat... Nem is lenne olyan rossz egy ilyen csapatképzés, persze kapitányként... Végtére is, az Orion program végig csinálása után az a cél.
- Na igen, azt sem ártana... az is fent van a kívánság listám elején.