Lányok hálóterme

Ez a terem harminc ágyas, ennél többen nem igazán szoktak megfordulni itt egy-egy kiképzés indulása előtt. Az emeletes ágyak kényelmetlenek, a vasszekrények keskenyek, de hogy más bútort ne tudj szidni, nem is jutott több. Vékony pokróccal takarózhatsz éjszakánként, hallgatva társaid szuszogását, beszélgetését.

Miután leadtam a jelentkezésemet első utam ide vezetett. Egy kis hátizsák volt nálam pár ruhával és egy kis pénzzel. Körbenéztem a teremben: ha jól számoltam 30 ágy sorakozott egymás mellett. Ilyen sokan leszünk? Hűű...
Egy alkalmasnak tűnő ágy mellé ledobtam a cuccom - nem mintha különbözött volna a többitől - és körbenézve felfedeztem, hogy még nem sokan érkeztek meg... hát igen, még van egy hét a program kezdetéig. Jobb ötlet híján leültem egy kicsit az ágyra, hogy kitaláljam, mit is csináljak... Sophie ezek szerint még nem érkezett meg, a beköltözés előtti időt anyámmal és az öcsémmel töltöttem, így nem együtt jöttünk.

Az udvarról visszaszökdécseltem a hálóterembe, hogy ledobjam a cuccomat és foglaljak egy jónak tűnő ágyat magamnak és a közvetlen közelembe Hajninak. Reméltem, hogy hamarosan ideér, mivel nem együtt jöttünk.
Ahogy beléptem a terembe elmosolyodtam, s hogy felhívjam magamra a figyelmet aranyosan be is vágtam magam utána az ajtót.
- Szia! - léptem hozzá közel, majd egy gyors puszit nyomtam a szájára. Ki tudja, ki akarna pont most bejönni... nem akarok senkinek magyarázkodni.

Az ajtócsapódás hangjára a bejárat felé néztem, és Sophie látványára felcsillant a szemem. Elmosolyodva néztem, ahogy közeledik.
- Szia - köszöntem neki és elvigyorodtam, amikor egy gyors puszit nyomott a számra. Hát igen, mostantól titkolóznunk kell...
- Hát most már nincs visszaút... - sóhajtottam fel, bár kicsit se bántam a dolgot. Ezt akartam gyerekkorom óta. Bár most már el kell gondolkoznom rajta, hogy tetszik-e nekem, hogy a barátnőm is ki lesz téve ennek a sok szenvedésnek... Vajon ő is tudja mire vállalkozott?

Kicsit fájt a szívem azért, hogy mostantól titkolnunk kell, hogy együtt vagyunk, de valamit valamiért. De az bámulatos, hogy egyből kivirultam és a hiperaktivitási kedvem egyből megnőtt Hajni láttán.
- Hát nincs. De nem bánom, csak azt, hogy mostantól... - ültem le az általa kiválasztott ágyra, a mondat végére meg jelentőségteljesen elhallgattam... Természetesen húztam őt is magammal, de azért fél szememet az ajtón tartottam. Nem mertem jobban... úgymond letámadni, hiszen a katonaságnál tiltott a nemi kapcsolat, és nem akartam, hogy már most itt a civil állomás helyen furán pislogjanak ránk.

Hát igen, ezt én is bántam... nem is kicsit. De amikor lehúzott maga mellé az ágyra, az megnyugvást okozott... Bár figyelnünk kellett nem-e jön valaki, azért sokkal kellemesebb volt így.
- Azért most vagyunk még a legnagyobb biztonságban... pár nap múlva, ha többen lesznek tényleg nem csinálhatunk már semmit - húztam el a számat, és mivel úgy tűnt, tiszta teljesen a levegő, nyomtam egy puszit az arcára és közelebb vontam magamhoz.
- Sok szerencsét nekünk - mondtam mosolyogva.

- Az igaz - ismertem el. Valamiért nem kívántam magam köré a tömeget. Igaz... leginkább annak örültem volna, ha nem kéne egy hetet várni a kiképzés kezdésére Most soknak tűnik azaz egy hét. De lehet, hogy azért, mert nem igazán csinálhatom azt amit szeretnék.
- A kiképzés három hónapja alatt se csinálhatunk semmit - tettem hozzá kicsit morogva. Nem igazán szeretném magam a hadseregen kívül találni magam egy lopott csók miatt.
- Bizony - bólogattam és megöleltem Ezt még ugye nem tiltja semmilyen törvény?

Hamarosan egyáltalán nem leszek szabad... Azért ebbe a részébe nem igazán gondoltam még bele... Oké, sok edzés, oké hajtanak, fájdalom... de hogy nem vagyok szabad? Mindegy, most már nem gondolhatom meg magam...
- Hát igen... de nem is nagyon lesz energiánk rá... - mondtam. Azt hiszem ez nem túl biztató. Az viszont annál jobb, hogy Sophie mennyire ki van borulva emiatt... Szeretek ilyeneket hallgatni...
Megölelt, de ebben a mozdulatában is volt óvatosság...
- Nyugodj már meg. Ha valaki jön, akkor két jó ismerős vagyunk, aki rég nem látta egymást, és így köszönnek. Nincs benne semmi extra - mondtam kicsit nevetve.

- Majd adok kölcsön. Magamat ismerve hiperaktívként végig fogom pattogni a fél kiképzést... vagy ha nem az egészet - vigyorogtam rá. Már most előre élveztem, és a képzelt dolognak az adrenalinja jó érzéssel töltött el. Függő vagyok... hiába na... ez van.
- Rendben ezt még ki tudjuk magyarázni, de mást már nem... - jegyeztem meg huncutul csillogó szemekkel... Na nem mintha, most nagyon is kedvem lett volna hozzá, de húzni Hajni agyát nagyon is megfelelt. És még nem hiszem, hogy sokan vagyunk itt, tehát nem kéne félni egy esetleges látogatótól...

Felnevettem.
- Jogos... Téged nem hiszem, hogy le lehetne lőni - mondtam vigyorogva. Igen azt hiszem ez azért neki való hely lesz... Legalábbis a kiképzés biztosan.
- Ejnye - mosolyogtam kacéran és szerintem nekem is ugyanúgy csillogott a szemem. Tudtam, hogy valószínűleg csak az agyamat akarja húzni, de valahogy az ilyesminek sosem tudtam ellenállni.
- Nem tudom, hogy fogom kibírni ezt a három hónapot - csóváltam meg a fejem. Bár valószínűleg a három hónap nem minden, amit ki kell bírnom bizonyos elfoglaltságok nélkül...

Elmosolyodtam, jó volt hallani Hajnit nevetni.
- Hát előbb-utóbb azért én is ki tudok fáradni, de inkább utóbb, mint előbb... - vigyorogtam vissza rá. Azért nem féltem annyira a kiképzéstől mondjon bárki bármit, hiszen ismertem a határaimat, és bár tényleg biztos voltam abban, hogy ez rosszabb lesz mindennél... De... egyszerűen akartam és kész. És senki nem tudott volna ettől eltántorítani.
- Ha vigasztal együtt maradunk és nem lesz annyira pocsék az a három hónap - mosolyogtam rá. Igen, bizonyos dolgok tényleg hiányozni fognak, például a szabad hétvégi esték, mikor azt csinálunk, amit akarunk...

- Nekem nem kell bemutatni, hogy milyen gyorsan fáradsz - mosolyogtam továbbra is. Egyszerűen Sophie mellett nem tudtam az ajkaim mozdulatlanul tartani... Azt hiszem ezzel gondok lesznek a későbbiekben. Remélhetőleg - sőt biztosan - a kiképzőtanáraink elég ijesztőek lesznek ahhoz, hogy azért ez sikerüljön.
- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz pocsék - mondtam. Jó... Biztos lesz, amikor már elegünk lesz az egészből... De tudjuk mire vállalkoztunk, és akarjuk ezt. Bár Sophie még mindig nem tudja - maximum sejti - hogy nekem már gyerekkorom óta ilyesmi a vágyam.

- Hát igen... - mosolyodtam el sejtelmesen Nem, határozottan nem akartam ebbe jobban belemenni... Maximum akkor, ha nem itt leszünk, hanem valahol kint a városban. És annak is valamilyen veszélytelen részén, és hogy olyan merre találok... Nos az, az amit még nem tudok...
- Szerintem az lesz... de én élvezni fogom, elvégre nagyszerű adrenalin löket - vigyorogtam. Igen, már előre élveztem, aztán majd hatalmasat fogok csalódni az egészben... vagy nem...
- Anyám még mindig nem békélt meg a helyzettel - sóhajtottam fel fásultan, bár igazából magamban akartam tartani, de így, hogy most napvilágot látott... nem olyan nagy gond az.

Mindig is tetszett ez a sejtelmes mosolya, de nem reagáltam most semmit. Most már jobb, ha ehhez szoktatom magam.
- Tudod, hogy nekem is inkább jó a pocsék... egy mazochistának mindig jó - vigyorogtam. Imádtam ilyenekről beszélni, és beismerni a saját... furcsaságaim. Meg az emberek megrökönyödését rajta. Bár Sophie már megszokta az ilyesmit.
- Előbb-utóbb muszáj lesz beletörődnie... - mondtam, és próbáltam együtt érző hangnemet megütni, bár nekem sosem volt ilyen gondom, ezért nem tudtam átérezni a helyzetét. Bár az én édesanyám is nehezen engedett el, de más okokból... és megértette, hogy miért választottam ezt.

Valahol volt egy olyan érzésem, hogy nem fog reagálni semmit, de ugyanakkor teljesen más volt az, hogy beigazolódott a sejtésem. De tény és való, hogy bele kell ebbe is törődni.
- Lökött vagy, de én így szeretlek - mosolyogtam rá. Van egy olyan érzésem, hogy a kiképzőink elfogják átkozni azt a napot, mikor mi betettük a lábunkat a kiképzés helyszínére...
- Utóbb, mint előbb... még mindig reménykedik, hogy meggondolom magam, pedig innen már nincs vissza út, és főleg nem lesz, ha elkezdődik a kiképzés - tettem még hozzá. Nem igazán zavart, na jó... valahol mélyen... nagyon mélyen zavart, hogy nem áll mögöttem az anyám...

Elmosolyodtam a 'szeretlek' szó hallatán, és eszembe jutott, amikor először mondtuk egymásnak. Szép idők is voltak... Hihetetlen mennyi idő eltelt azóta, és mennyi minden változott.
- Hidd el, egyszer ő is támogatni fog téged. Csak rá kell jönnie, hogy már nem a pici lánya vagy - mosolyogtam, és biztos is voltam benne, hogy ez így lesz. Sophie édesanyja sok mindent feláldozott érte, és nem történhetett az meg, hogy így váljanak el.
Még mindig teljesen tiszta volt a levegő, úgyhogy átkaroltam a lányt, és nyugtatóan cirógatni kezdtem.

Mosolyogtam, mint a fakutya... Hajni közelében mondjuk nem is lehet nem mosolyogni. Legalábbis... ami engem illet.
- Remélem minél előbb... Adják be a Biotrint és utána anyám úgy se tud beleszólni... Nem mintha most bele tudna... - vontam meg a vállam kicsit morogva, de Hajni közelsége megnyugtatott és a cirógatása is kimondottan jól esett.
- Abba kéne hagyni... - jegyeztem meg halkan, mert ha ez így megy akkor elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy mit kapunk azért ha lebuknunk... És én azt most nem szeretném megtapasztalni, szóval jobb ötlet híján elhúzódtam tőle.

Megcsóváltam a fejem.
- Ő csak szeretne megvédeni téged - mondtam. Hát igen, Sophie elég makacs ahhoz, hogy ne ismerje fel néha a jó szándékot. De ő is, és az anyja is ráfognak jönni, hogy fontosak egymásnak ebben biztos vagyok.
Sophie elhúzódott tőlem, ami miatt csalódottan felsóhajtottam.
- Legalább együtt vagyunk... - mondtam a dolog pozitív oldalát, hogy magamat is megnyugtassam.
- Körbe kéne nézni jobban, nem? - kérdeztem, és felkeltem az ágyról.

Úgy voltam vele, hogy jobban jár mindenki, ha ráhagyom a dolgokat, most Hajnira. Nem akartam vele vitatkozni, csupán egy mordulással jeleztem, hogy nem igazán értek vele egyet... Na persze túl tökéletes is lenne, ha mindenben egyetértenénk. Igazából, azok már nem is mi lennék.
- Sajnálom - mondtam neki halkan, mikor csalódottan felsóhajtott. Ez van... - Na igen... lehetnék külön is, vagy másik városban, országban... akármiben - kezdtem egyre jobban pesszimistán látni a világot.
- Menj csak, én szerintem alszok egy kicsit... Vagy nem tudom. Lehet, hogy kimerészkedek a városba - mosolyogtam rá, majd kíváncsian vártam, hogy végül mit is tesz.

Sophie egy mordulással jelezte, hogy nem ért egyet. Mindegy nem veszekedtem vele tovább, ha ő annyiban hagyja a dolgot, jobban járok, ha én is ezt teszem. Főleg mivel az a ritkább, amikor ő adja meg magát. Általában én szoktam feladni, ismerve makacsságát.
- Nem te tehetsz róla - mosolyodtam el, bár kicsit keserűre sikeredett ez a mosoly.
- Lehetnénk külön. De nem vagyunk - na ez a mosoly már igazira sikeredett.
- Rendben... Talán addig feldolgozom, hogy valóban titkolóznunk kell - mondtam és elindultam körülnézni az állomáshelyen.

//Köszi a játékot. //

Örültem, hogy Hajni nem igazán firtatja a dolgokat a továbbiakban. Jó, mondjuk általában akkor is enyém az utolsó szó, de most valamiért jobb volt, nem veszekedni. Talán a helyzet súlya és a hely újszerűsége miatt...
- Nem... Ez tény, de akkor is... - motyogtam, majd elfoglaltam a szomszédos ágyat. Annyira gonosz nem voltam, hogy őt túrjam ki... bár van egy olyan érzésem, hogy ez azért előfordulhat, majd a jövőben, főleg magamat ismerve.
- Szia! - köszöntem el tőle, vagy hallotta vagy nem... lényegében mindegy, a szándék megvolt.

//Én is köszi //

Félálomban feküdtem az ágyon és a holnap estét vártam. Az vigasztalt, hogy kevesebb, mint 24 óra múlva már tényleg nem fog veszélyeztetni semmi.
Hangokra kaptam fel a fejemet, és enyhén morcosan néztem az ajtó irányába, hogy kiközlekedik úgy, mint egy orosz tank.

Szépen lassan és komótosan lépdelek a hálóterem felé mivel magassarkú van bennem tudom, hogy az ott lévők bizonyára hallják ahogy jövök. De ez engem nem zavart. Ahogy lépdelek a hajam szépen lassan fel le mozog én pedig körbe nézek és szinte érzem apám jelenlétét. Furcsa kicsit, hogy 24 óra múlva elkezdődik minden. Megfogom a kilincset és benyitok. Egy lány van csak bent. Elég furcsának tűnik de nem ítélem meg csupán a külsejéről. Magam mögött becsukom az ajtót és köszönök hiszen így illik. -Szia!!- Mondom majd ugyanolyan lassan szép egyenletes kopogással elmegyek egy olyan ágyig ami nem foglalt.

Az állam valahol a pincében landolt, ahogy jobban feltűnt a lány körvonala. Magassarkú. Ide. Semleges arcot varázsoltam magamra.
- Szia! - köszöntem vissza, mert azért az alapvető műveltségem megvan, ha nem is gondolják ezt sokan rólam. Figyeltem, ahogy két ággyal tőlem balra lecuccol, érdekes lesz majd neki az egyenruha.
- Melyik programra jöttél?