Udvar

Méretes betonudvar, melyet már feltört a gaz: nem túl bizalomgerjesztő. Az a néhány fa, amely itt áll, már kezd elsorvadni, egyik sem túl bizalomgerjesztő. Akadnak padok elszórtan, melyek többé-kevésbé még használhatóak.

Csak egy egészen kis hátizsákot hoztam magammal. Néhány váltás fehérnemű és a papírjaim vannak nálam.
A program indulásáig még egy egész hét volt hátra, úgyhogy nem csodálkoztam rajta, hogy nincs túl nagy nyüzsgés errefelé.
Már körülnéztem a leendő hálótermemben, és belestem az étkezőbe is - bár oda nem engedtek be -, valamint az üresen kongó társalgóba. Itt, az udvaron legalább láttam egy-két egyenruhást, tehát úgy tűnt, mintha nem lennék annyira egyedül. Ennek ellenére nem igazán tudtam mit kezdeni magammal.
Még egy hét. Tudom, hogy nem vagyok bezárva, de pénz alig van nálam, úgyhogy arról jóformán szó se lehet, hogy kijárkáljak a városba. Inkább leültem egy padra, és élveztem a kora tavaszi napsütést.
Most már leadtam az önkéntes jelentkezésemet: ezt már nem lehet visszacsinálni.

Volt még egy teljes hét, hogy induljon a program. A gond csak az volt, hogy a hely, ahol kénytelen voltam tartózkodni... nos enyhén szólva... nem voltam elragadtatva tőle. Persze az is tény, ha a kiképzés elkezdődik ugyan ilyen körülmények - vagy rosszabbak - fognak fogadni. Amitől már most borsódzik a hátam.
Kimondottan örültem, hogy egyelőre még élvezhetem a civil létem utolsó napjait. A táskám egyik csatjával babráltam, miközben végig ugráltam a betonon, körbe nézve hát ha találok valami társaságot, amivel el tudom ütni az időt.
Eszem ágában sem volt vissza mondani a jelentkezésemet, szóval ezt az ugrálást betudtam annak, hogy éppen hiperaktív hangulatom volt. Na persze a városba is kitudtam volna menni, volt nálam valamennyi pénz... de...
Felsóhajtottam, majd kiszúrtam egy padon egy lányt. Talán velem egykorú lehetett, de lehet, hogy fiatalabb.
- Hello! - köszöntem rá mosolyogva, mikor ugrálva odaértem hozzá.

A szökdécselő lányt hamar kiszúrtam, hiszen eléggé feltűnő jelenség volt. Még nem vettem át az egyenruhát, úgyhogy semmi nem akadályozta meg abban, hogy csak úgy odajöjjön hozzám.
Az ízlésemhez képest egy kicsit túl hiperaktív és túl közvetlen volt. Ilyenre én képtelen lennék, az egyszer biztos. Azért kipréseltem magamból egy mosolyt.
- Szia. Régóta vagy itt?

Nem igazán zavart, hogy sokan megbámulnak, már hozzá szoktam, hogy mindig is fura jelenség voltam mások szemében. Miért pont most alakulna ez másképp? Gyorsan elhessegetem a szomorú gondolatokat, a másik lányra irányítottam a figyelmemet.
Talán nem kellett volna annyira végig ugrálnom a fél világot.
- Nem igazán. Talán egy órája, vagy kevesebb. Te? - néztem rá kérdőn. Csupán egy szemvillanás erejéig tűnt fel, hogy a mosolya kicsit erőltetett volt... Hát most így jártam.

- Úgy két órája - vontam meg a vállamat. Ezek szerint az itt töltött időben én nyertem, bár ez még ugyebár az égvilágon semmit sem jelentett. A mosolyom egy fél árnyalattal őszintébbé vált, de még mindig nem volt tökéletes. Ez viszont nem a lánynak szólt, csak egyszerűen ilyen vagyok. Nem nyílok ki egykönnyen.
- Melyik programra jöttél? - érdeklődtem.

Mosolyogva bólintottam, hogy felfogtam. Ez még megy... na jó több is, de jelen pillanatban még túl izgága voltam ahhoz, hogy hosszú ideig egy állandó dolog lekössem a figyelmemet.
- Orion-ra - feleltem. Nem igazán jó beszélgető társ, de ha úgy vesszük most én se. Nem igazán tudom, hogy mit kérdezzek tőle, vagy éppen mit ne... - Sophie Calliope Fazekas - mutatkoztam be, egy kis késedelem után. Hát... jobb később, mint soha...

- Akkor ugyanoda megyünk, ha sikerül. De az még egy hét - vontam meg a vállamat, és elmosolyodtam. Igazából kíváncsi voltam rá, hogy ki ez a lány, és szerettem volna megismerni. De ezt kifejezni... nem olyan egyszerű.
- Én Meredith Jankovics vagyok. Szólíthatlak Sophie-nak? Vagy kezdjünk hozzászokni a vezetéknevekhez? - kérdeztem.
Tény, hogy nem voltunk valami közlékenyek, de számomra már ez is rekordnak számított.

- Én nagyon remélem, hogy sikerül. Sok sikert neked - mosolyogtam rá őszintén. Nem tekintettem vetélytársnak, elvégre nem volt az, s egyelőre még szimpatikus volt számomra a lány. Bár gondolom biztosan lesznek itt olyanok is, akiktől, majd a falra mászok...
- Igen. Nem szeretem a vezetéknevet. Olyan furcsa... és kicsit személytelen - fejetettem ki a véleményemet ezzel kapcsolatban. Noha nem kérdeztem rá, de szerintem nem fog összedőlni a világ, ha Meredith-nek fogom hívni a későbbiekben, ha még összefutunk.

A Meredith-tel tökéletesen elégedett voltam én is, a vezetéknevezést nem igazán szerettem, pláne a sajátomat, hiszen az apámra emlékeztetett...
A szavai őszinte mosolyt csaltak az arcomra. A változás eléggé szembetűnő volt.
- Azt mondják, veszedelmesen nehéz, de azért nem vesztünk semmit, ha megpróbáljuk, nem igaz? Úgy értem, a józan eszünkön kívül. - kérdeztem, majd megvontam a vállamat. - Bár abban is kételkedem, hogy nekem van olyanom...

Elégedetten nyugtáztam magamban, hogy nem kezdett el tiltakozni a keresztneves megoldás ellen. Kicsit rossz lett volna, ha rögtön az első személy akiről azt gondolom, hogy kedves és aranyos bebizonyítja az ellenkezőjét
- Na igen... Én is kételkedek abban, hogy van olyanom. Magam mögött hagytam a családot, a jó kis főiskolát... A biztos jövőt, és úgy mindent - vontam meg a vállam, majd gondolatban lecsaptam magam, hogy minek is fecsegek én ennyi mindent össze. Ez van... Néha egyszerűen képtelen vagyok lakatot tenni a számra.

- Biztos jövő? Ugyan már. Háború van, senkinek sem biztos a jövője. Illetve de, egy valami biztosra vehető: aki civil marad, az meghal. Előbb vagy utóbb, mert a Biotrin csak a katonáknak jár.
Megcsóváltam a fejemet, és megpaskoltam magam mellett a padot, hogy foglaljon helyet, ha akar. Bár tipikus olyan nőszemélynek tűnt, aki nem fér a bőrébe. Lehet, hogy ez később, a kiképzés folyamán az előnyére fog válni...

- Hát még mindig biztosabb a jövő civilként, minthogy kiküldjenek a frontra. Ott nagyobb az esélye, hogy meghalunk, míg civilként... Nem tudom, én úgy gondolom, hogy azért kicsit nagyobb az esélye annak, hogy akkor életben marad valaki - vontam meg a vállamat. Meg anyai ágról aa családot nézve, ahogy azok kitudják magukat beszélni a dolgokból, tényleg lett volna arra esélyem, hogy megússzam ezt az egész katonásdit... Csak ugyebár nekem kellett mennem a fejem után... szokás szerint.
Mondhatnám azt, hogy jót álltam magamért, de most miért ne alapon úgy döntöttem, hogy leülök mellé, és onnan nézek ki a buksimból. Most valamiért elfogyott minden alkalmas beszéd téma.

Megcsóváltam a fejemet.
- A fronton legalább kaptál Biotrint. És még az sem biztos, hogy tényleg kiküldenek a frontra, lehet, hogy csak valami őrségbe állítanak, vagy ilyesmi. Bár, úgy sejtem, hogy az orionosokat nem fogják csak úgy elrejteni valahol - mondtam, majd hátradőltem a padon. A támla kellemetlenül megreccsent, úgyhogy inkább lemondtam a további terheléséről.
- Ha itt ennyire sivárak a körülmények, akkor vajon milyen lehet a kiképzés? - morogtam, és felsóhajtottam. Az biztos, hogy nem jobb ennél...

Kinek a pap, kinek a papné. Úgy voltam vele, hogy nem igazán szállok vele vitába. Meg van a saját álláspontja és véleménye, amiről szemmel láthatólag nem akar lemondani. Nos... ő tudja.
- Biotrin ide vagy oda, egy rossz mozdulat és lehet menni a temetésedre... - nem, nem bírtam kihagyni, hogy közöljem a nagyon pesszimista jövőképemet, most hogy ez a téma így szóba került. Persze nem adom magam könnyen, de akkor sem szeretném, ha egy névtelen tömegsírba kerülnék idő előtt...
- Nekem már ez is borzalmas... A kiképzés valószínűleg csak ennél rosszabb lesz - véleményeztem a helyet és most még egyszer kritikus szemmel körbe néztem. Nem, határozottan nem lett a kedvencem a hely.

A helytől én sem voltam elragadtatva. Sophie álláspontja pedig... hát, nem tudott megrázni.
- Majdnem mindenki így vélekedik róla. De számomra a túlélés nem sokat jelent. És még az is lehet, hogy éhen halok, ha civilként folytatnám - morogtam, bár ebbe a témába nem akartam belemenni. Nekem nem volt biztos jövőképem, amit otthagytam.
- Akkor már inkább a katonaság, és inkább a front, egy névtelen tömegsír, és a tudat, hogy megpróbáltam kezdeni valamit az életemmel. És inkább ez a szörnyen igénytelen hely, mint bármi más...

Meglepődve pislogtam rá, de volt bennem annyi, hogy legyőzzem a kíváncsiságomat és ne kérdezzek rá, hogy miért mondta azt, amit. Szóval... vettem egy nagy levegőt és igyekeztem téma utána kutatni a jelenleg nagyon is üres buksimban.
Bár a szavait hallva nagyon nehezen tudtam leküzdeni magamban a kíváncsiságot, hogy ne kérdezzek bele, hogy miért is ilyen. Vagy miért vélekedik így a dolgokról.
- Értem - feleltem végül.

Elmosolyodtam. Azért sejtettem, hogy Sophie több mindenre lenne kíváncsi, de nem akartam kifejteni. Magamtól semmiképp. Ha rákérdez, akkor talán válaszolok... talán.
- Azt mondják, még senkinek sem sikerült végigcsinálnia az Orion programot - sóhajtottam fel. - De azokat behívták, nem önkéntesek voltak. Szerinted nekünk menni fog?

Meredith-et figyelve kénytelen voltam abba beletörődni, hogy magáról nem fog beszélni, én meg nem vagyok olyan pofátlan, hogy bele kérdezek. Szóval erről ennyit.
- Előbb-utóbb valaki megfogja csinálni... vagy ha annyira sikertelen lesz, akkor meg tiltsák be, vagy valami - vontam meg a vállam. - Sosem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki, nem igaz? - mosolyogtam rá biztatóan Mi lesz akkor ha nem sikerül? Megyünk másik programra és kész... Na nem mintha akarnék, elvégre azért jelentkeztem ide, hogy megcsináljam.

Elmosolyodtam, Sophie hozzáállása lényegében tetszett.
- Na igen, előbb vagy utóbb majdcsak kezdenek vele valamit. De ha ezt a háborút valaki túl akarja élni, akkor itt lesz rá a legtöbb esélye, nem igaz?
Na nem mintha én annyira túl akarnám élni... de ez mellékes.
Egy kicsit örültem is, hogy nem faggatózik. Majd később, esetleg, ha jobban megismerjük egymást. Vagy ha nem, akkor lesz jobb elfoglaltságunk, mint a múlton keseregni.

- Igen, vagy bekerülünk egy jó akciócsapatba, vaaagy... esetleg elhagyjuk Európát. Csak ezek a lehetőségek vannak, amik ha úgy vesszük egyik sem egy túl nagy életbiztosítás - vontam meg a vállam. Most így belegondolva... ez egy kicsit cinkes, főleg, hogy az önkéntesek között eléggé sok a fiatal, akár lány, akár fiú. De ha egyszer háború van, akkor nem lehet mit csinálni...

- Én jobban örülnék egy akciócsapatnak. Akkor legalább van rá esélyem, hogy nem volt hiába ez az egész - morogtam. Még mindig abban reménykedtem, hogy kapitány lehetek, de ha nem sikerül... hát, egy harcosi ranggal is megelégednék, feltéve, hogy részt vehetek néhány komoly csatában, mielőtt meghalok, és nem csak a menekülésből tudom kivenni a részemet. Igaz, a háború egészen jól állt a hírek szerint, de a megérzésem azt súgta, hogy ezekben a hírekben nem lehet bízni.

- Kapitányként én is szívesen benne lennék egy ilyen csapatban, mondjuk sima harcosként se lehet olyan rossz... - vontam meg a vállam. De, ha levizsgázok és valami irodai aktakukac leszek... nos az se túlzottan fog érdekelni, akkor se fronton leszek, tehát akkor lesz valami halvány esélye, hogy élve megúszom ezt az egészet. Ajj... kezdek veszíteni az optimizmusomból... ami kicsit gond, elvégre izgatottan kéne várnom ezt az egészet, már ami legalábbis a kiképzés részét illeti...

- Nem, tényleg nem lehet olyan rossz - mosolyodtam el. Pedig én nem is voltam adrenalinfüggő. Jó, rendben, egy irodai aktakukac-állással messze nem lettem volna elégedett.
- Azért jöttem a kiképzésre, mert harcolni akarok. Hogy hogyan, milyen pozícióban, azt majd eldönti az élet. De nem akarok úgy meghalni, hogy semmit sem érek - mondtam halkan, inkább magamnak, mint Sophie-nak. Hiszen ezt sulykolták belém egész gyerekkoromban: az én életem egy fabatkát sem ér. A legkevesebb, amit adhatok magamnak, az egy esély, hogy bizonyíthassak.

- Mondjuk, ahhoz, hogy megtudjuk milyen is nem ártana első körben levizsgázni... vagy éppenséggel teljesíteni a kiképzést... - jegyeztem meg kicsit komoran. Szép és jó dolog álmodozni a jövőről, de előtte még valamit tenni is kéne az ügy érdekében...
Meglepődve néztem rá. Nekem ez egy kicsit első hallásra meredek volt.
- Miért? Mármint honnan veszed, hogy nem érsz semmit? - néztem rá döbbenten, s ennyit arról, hogy az esetleges kérdéseimet magamban tartom...