Udvar

- Ha megelégszel velem, akkor körbevezethetlek én is - vontam meg a vállamat. Rá se kellett kérdeznem, hogy újonc-e. Lerítt róla, hogy ez a hely is idegen számára. Inkább bele se gondoltam, hogy mi lesz majd a kiképzésen.
- Melyik programra jelentkeztél? - kíváncsiskodtam.

- Ühm - bólintottam. - Nagyon szépen köszönöm - eresztettem meg egy halvány mosolyt. - Wilhelmina Dorothea Anders - mutatkoztam be egy pukedli kíséretében, ami mondjuk eléggé furán nézett ki, na de ez van. Nem gyors a folyamat, amíg leszokok ezekről. Már így is eléggé haladásnak könyveltem el, hogy nadrág volt rajtam és nem szoknya.
- Orionra... azt hiszem. Amelyik most pénteken indul - feleltem a kérdésére. - És te? Vagy te... itt dolgozol? - érdeklődtem.

Jupiterre. Esetleg. Azt is csak azért, mert leesett a lépcsőn, és a lábtörése miatt Biotrint kapott. Legalább is ez volt a tippem, úgyhogy kis hílyán elnevettem magam, amint kimondta az Orion programot. De semmi kétség, tényleg az fog indulni most pénteken.
- Te se tudod, hogy hová érkeztél - csóváltam meg a fejemet, majd felálltam, és bemutattam egy gyors tisztelgést. Ha már pukedlizik, akkor én is megadom a módját.
- Jessica Tailor. És nem, nem dolgozom itt, én is a program indulására várok.

Volt egy olyan érzésem, hogy sikerült meglepnem azzal, hogy azt mondtam Orion. Nem értettem miért, hiszen számomra lényegében mindegy volt, csak valami legyen, hogy ne keljen otthon ülnöm. Ennyi.
- Miért mondod ezt? - érdeklődtem kíváncsian, ennek ellenére bólintottam, hogy tisztában vagyok azzal, nem tudom mire vállalkoztam.
- Sa... sajnálom... - motyogtam zavartan. - Az egyenruha megtévesztett. Már itt is hordani kell? - kérdeztem fülig vörösödve.

- Az Orion programot nem kislányoknak találták ki, és pláne nem olyanoknak, akik... hát, tűsarkúban járnak, és még a saját árnyékuktól is megijednek. Lehet, hogy jobb lenne, ha még most jelentkeznél át.
Kegyetlenül hatottak a szavaim, de nem véletlenül. A kisasszonyka valószínűleg még a Biotrin beadását sem fogja kibírni. Akkor már jobb lenne alacsonyabbra tenni a lécet a kezdetektől.
- Itt is van egyenruha, de nem kötelező hordani. Én már hozzászoktam, úgyhogy hordom, de ne lepődj meg, ha azt látod, hogy ezzel nincs mindenki így.

Jessica szavai kimondottan rosszul estek, de már igazán megszokhattam volna azt, hogy valakinek nem fog tetszeni a a döntésem. Nem is tudom, miért fűztem hozzá nagy reményeket, hogy itt talán, majd más lesz. És még ezek után csodálkozott Clarissa, hogy nincsen egy barátom se.
- Lehet, hogy igazad van, sőt biztos. Mindazonáltal nem szeretném úgy itt hagyni e helyet, hogy nem próbálom tartani magam, az önkéntes jelentkezésemben leírtakhoz - feleltem kimérten. Jobban járok, ha nem mutatom ki, hogy sikerült a mondanivalójával megbántania.
- Értem - bólintottam. - Mikortól kötelező hordani az egyenruhát?

Megvontam a vállamat. Egy biztos: remekül leplezte az érzelmeit. Én is csak azért láttam át rajtuk, mert a katonák fegyelmezett életmódjához szoktam.
Azért egy mosolyt megeresztettem irányába.
- Majd meglátjuk, meddig jutsz. Senki nem csinálta még végig az Oriont, de ha tényleg ezt akarod, akkor szerintem senki nem fog utadba állni, hogy megpróbáld. Aztán majd kiderül, hogy meddig bírod. Ki tudja, még az is lehet, hogy én hamarabb kiesek, mint te - vontam meg a vállamat. Elvégre ez valós lehetőség volt, mert hiába az előképzettségem, még én sem tudom pontosan, hogy mi vár ránk.
- Itt még nem kötelező hordani, de pénteken már célszerű lesz felvenni.

Úgy éreztem, hogy jobban járok, ha most befogom a számat, nem szeretek vitázni ebből meg határozottan az lenne, így inkább ráhagytam a másikra a dolgokat.
- Igen, majd meglátjuk - emeltem fel a fejemet egy kicsit gőgösen. Egy velem egykorú lánytól kimondottan rosszul tűröm a kritikát, főleg, ha nem is ismer, bár az részlet kérdés, mivel nem is akarom, hogy meg ismerjen. Szó se róla, változni akarok, azért jöttem ide, de ez nem egy hétvégi táborozás, ahol a barát keresés a legfőbb cél.
- Értem. Tudsz valamit arról, hogyan fogunk innen elmenni a kiképzés helyszínére, vagy itt van a közelben kiképző telep? - érdeklődtem, ugyan is én nem találkoztam ezzel az információval, na nem mintha bármilyen más adattal igen.

Tény, hogy nem barátkozni jöttünk, de attól még nem ártana jó kapcsolatot kialakítani a többiekkel. A bajtársiasság már a kiképzésen kezdődik.
Egyébként pedig a lány egész biztos, hogy rengeteget fog változni rövid úton, ha tényleg nekilát az Orion programnak. Elsőképp a gőgjéből fog visszavenni...
- Budapestre megyünk, nem vészesen messzire. Ha jól sejtem, busszal... de majd jönnek értünk - vontam meg a vállam. Ennél többet én sem tudtam arról, hogy hogyan fogunk odajutni a kiképzés helyszínére. - Nincs kedved megnézni a hálótermet? Bár lehet, hogy nálad ki fogja verni a biztosítékot... de nem kell sokáig kibírni - mosolyodtam el barátságosan.

Elgondolkodtam azon egy pillanatig, hogy talán tényleg jobb lett volna, valami kevésbé kirívó ruhát felvenni, de most már késő bánat. És nem is tudom, miért pont a ruha lett most a legfőbb bajom. Olyan nem ide illőnek éreztem magam. Feljegyeztem magamnak gondolatban, hogy ha majd egyedül leszek át rágom magamban ezt a katonásdi témát, mármint, hogy tényleg jó ötlet volt-e.
- Értem. Még sosem voltam Budapesten - jegyeztem meg a végét halkan, inkább csak magamnak. Ha más nem, akkor legalább erre jó lesz, minimális város nézés, legalább tágul a világom.
- Mehetünk, de miért verné ki a biztosítékot? Biztosíthatlak róla, hogy tökéletes a modorom, nem szokásom jelenetet rendezni - akadtam fenn a szavain. Uram segíts! Csak mond, hogy nem csótányokkal és egyéb rágcsálókkal kell megosztanom a szobámat.

Felkuncogtam. Csótányok és rágcsálók nincsenek, és még legyek se igazán. De azért a helyiség önmagában is eléggé lepukkant.
- Abban biztos vagyok, hogy nem fogsz jelenetet rendezni. Abban is, hogy péntekig aludni sem - tettem hozzá, enyhe célzásképp a hálótermünk állapotára és Dora igényeire, és elindultam az említett hely felé. Még tényleg nem késő visszafordulnia...

//Köszöntem a játékot! //

Meglepődve pislogtam rá. Lehet, hogy nem fogok tudni aludni, de az nem a hely állapota miatt lesz, hanem, hogy ismeretlen a hely. És én ismeretlen helyeken nem tudok aludni, csak miután megszoktam őket.
Mindenesetre szó nélkül követtem addig az épületig, ami a hálótermeket, vagy miket rejtette.

//Köszönöm én is //

Hát itt lennék. Elszöktem apám elől, elszöktem a múltam elől. Tiszta lappal kezdhetek mindent. Végül a Sirius programot jelöltem be... úgy gondoltam a legnehezebbel még sem próbálkozom, de többet akartam magamtól elvárni a legkönnyebbeknél. Ha az eddigi életem nem volt sikeres, legalább a jövőm legyen az.
Elgondolkodva sétálgattam az udvaron. Voltak már páran, hiszen a program pénteken indult... De nem volt kedvem odamenni senkihez. Féltem az emberektől.

Egyenruhában ültem és olvastam az egyik padon, mikor kiszúrtam egy lányt. Eléggé félénknek tűnt, így úgy döntöttem, hogy mára már eleget olvastam. A könyvet ott hagytam a padon, elvégre itt biztosan nem fog lába kelni...
- Szia! - köszöntem neki halkan, lévén nem szerettem volna ráhozni a frászt... - Rosie Gold - tettem még hozzá és felé nyújtottam a kezemet.

Na ennyit a békés sétálgatásról. Meg az egyedüllétről. Megrezzentem, amikor hozzám szóltak és ijedten tekintettem az elkövetőre. Elég kedves lánynak tűnt, kár hogy a bizalmam már odaveszett.
- Szia - köszöntem és megeresztettem egy félénk mosolyt. Talán itt tényleg tiszta lappal nyithatok. Talán itt lesznek barátaim... Erre kell gondolnom.
- Lilla Kardos - fogtam kezet vele, és már bátrabban rámosolyogtam. De innentől el is vesztem, hogy hogyan kéne folytatnom a kommunikációt. Nem akartam elszúrni.

Pedig tényleg nem akartam megijeszteni... de úgy látszik, hogy csak sikerült... Felsóhajtottam, és igyekeztem valami téma utána kutatni a fejemben, de sajna nem ment.
- Milyen programra jelentkeztél? - kérdeztem jobb híján. Sosem voltak barátaim, így senki ne várja el, hogy egyből tudni fogom, hogy hogyan kell barátokat szereznem...

Felsóhajtott. Ez most jó vagy rossz jel? Tanulnom kéne az emberi viselkedésről... A kérdése meglepett... Bár igazából gondolom itt ezek a szokásos témák. Csak nekem igazából tök mindegy volt, hova jelentkezem, csak innen el...
- Sirius... és te? - kérdeztem vissza. Reméltem, hogy ő is ide jön. Elvégre akkor legalább egy embert már ismernék.
- Eléggé félek tőle, amúgy... - motyogtam. Jó pont bevallani a saját gyengeségeinket? Ezt sem tudom...

Egyetértek vele, nekem se ártana tanulnom erről, ugyan is még senkit nem ismerek... Vagy is, de őt. Aminek örülök, mert ott szembesülni, hogy vagyunk jó páran és senkihez sem lehet szólni, mivel nem ismerem a másikat...
- Én is. Mesterlövész szeretnék lenni, szóval valamelyik tisztképző programot céloztam volna be mindenféleképpen - mosolyogtam rá.
- Én is félek, de szerintem mindenki valamilyen szinten - nyugtattam meg.
- Ha nem túl személyes a kérdés, honnan jöttél? - kíváncsi vagyok, kit honnan hozott Szegedre a szél.

Úgy tűnt elég beszédes Rosie. Ennek örültem, hallgatni sokkal könnyebb az embereket, mint megnyílni előttük.
- Mesterlövész? Az jó... - mondtam, bár igazából fogalmam sem volt, milyen lehet mesterlövésznek lenni. Az egész katonáskodásról semmit sem tudtam...
- Az lehet - mosolyogtam. Jajj de jó. Mindenki bizonytalan... Így könnyebb lesz beilleszkedni.
- Hát... Szegedről... otthonról. Csak menekültem, és itt kötöttem ki. Nem is tudom miért ezt az utat választottam... - úgy gondoltam egyenlőre jobb, ha az árvaházi és nevelőapás múltat megtartom magamnak. És ha rá is kérdez, akkor is valamilyen szinten. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy sajnáltatom magam.
- És te? - kérdeztem megint vissza. Fő, hogy haladjon a beszélgetés.

Elmosolyodtam.
- Nem igazán mozogsz otthon a témában, ugye? - néztem rá, és intettem neki, hogy jöjjön, üljünk le a padra.
- Székesfehérvárról, miután anyám megpróbált megöletni - vontam meg a vállam. Nem igazán nagy szám... Nyílt titok volt, hogy utál és kimondottan örül annak, hogy kaptam Biotrint és utána kipakolt itt...
- Miért menekültél, ha szabad kérdeznem? - kérdeztem rá, ami a legjobban érdekelt. Nem hiszem, hogy az én családomnál van cifrább...

Elpirultam.
- Hát nem... mondjuk nem ártana benéznem a könyvtárba, vagy valahová, hogy kicsit utána olvassak a témának. Le fognak nézni, ha nem tudok semmit - komorodtam el. Pedig azt hittem jól csinálom a dolgaim. Lehet, mégsem olyan helyre kellett volna jönnöm, amiről nem tudok semmit. Bár miről tudok?
Eltátottam egy pillanatra a szám. Szóval nem csak nekem vannak zűrös ügyeim... Miután megkérdezte, hogy én honnan jöttem, úgy döntöttem elmondom neki. Ha már ő se titkolózott.
- Árvaházban nevelkedtem... Tizennégy éves voltam, amikor örökbe fogadott egy férfi... aki molesztált meg vert... meg akart erőszakolni... sajnos elég sablon történet - húztam el a szám. Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyeneket kell átélnie... Könnyek gyülekeztek a szemembe...
- Bocsánat, csak... még senkinek se mondtam el - mondtam, és megtöröltem a szemem. Nem szabad gyengének lennem.

- Nem fognak. Vannak mások is, akik családi okokból jöttek ide, úgy, hogy nem tudnak semmit. De majd én segítek - mosolyogtam rá biztatóan Jó, ha az ember mellett áll valaki...
- Értem - bólintottam kissé komoran. - Sajnálom, nem kellett volna megkérdeznem - szabadkoztam azon nyomban, ahogy megláttam a könnyeit. Na meg a kezébe nyomtam egy zsepit.

- Hát... köszönöm- mondtam, és újra rámosolyogtam. Furcsa érzés volt... még sosem állt mellettem senki.
- De... de jobb ez így. Ki kell öntenem már a lelkem - mondtam. Azt hiszem ez felszabadít. Képes leszek végig csinálni, amit eltervezek. Biztos vagyok benne.
- Köszönöm, de nincs rá szükség - mondtam, de azért elvettem a zsepit. Hátha még a beszélgetés folyamán megerednek a könnyeim.
- Mennyire lesz nehéz ez az egész? - kérdeztem meg azt, ami leginkább a lelkemet nyomta.

- Ugyan, nincs mit - még egy mosoly. Kezdek rászokni, mosolygok... Hát végül is ez nem bűn...
- Ha beszélgetni szeretnél, én itt vagyok - tettem még hozzá. Meghallgatom, ahogy elnézem neki jót tenne egy kiadós beszélgetés, de ahhoz meg kéne bíznia bennem, ami persze nem most fog megtörténni, így inkább nem is erőltetem, ezt a beszélgessünk témát...
- Nem tudom - ráztam meg a fejemet. - De azt mondják, hogy az Orion a legnehezebb.