Udvar

Elég hülyén éreztem magam ettől a sok mosolygástól. De nem akartam megbántani a komorságommal, és igazából jól esett.
Felsóhajtottam.
- Hát... ha készen állok rá, akkor hozzád fogok fordulni - mondtam bizakodóan. Készen fogok állni rá. Készen állok mindenre.
- Igen azt tudom... de ez se piskóta. Mindegy. Kemény fából faragtak - nevettem fel egy pillanatra, majd abba is hagytam. Ez tényleg én lennék?

Igyekeztem letörölni a képemről a vigyort és viszonylag semleges arckifejezéssel nézni rá. Kezdett nagyon kimerülni a beszéd téma...
- Régóta vagy itt? - kérdeztem.
A hirtelen felcsendülő nevetése, s ahogy abba hagyta, arra engedett következtetni, hogy nem sokszor nevetett... de nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt szóvá tegyem neki, s na persze nem is akartam.

Ahogy jött a kezdeti nagy beszélgető hullám, kezdett el is laposodni... Hát, ennyi volt a nagy barátkozás úgy tűnik.
- Nem... Ma érkeztem - mondtam. És tegnap szöktem meg...
- Nem is nagyon aludtam azóta... Lehet el kéne mennem pihenni. A holnap nagy nap lesz... - mondtam kicsit félve, de izgatottan. Elég vegyes érzéseim voltak mostanában mindennel kapcsolatban. Legalább kicsit izgalmasabb irányt vett minden.
- Úgyhogy, ha megbocsátasz megyek is. Majd még beszélünk - mondtam mosolyogva. Csak szépen, kedvesen.
- Szia! - köszöntem el, és elhúztam a csíkot a hálókörletbe.

Megértően bólintottam. Nem lehet mindent egy nap alatt megbeszélni...
- A hálót arra fele találod - mutattam jobbra. Remélem nem haragszik meg, hogy nem kísértem el, de én még olvasni akartam... Szóval visszaültem a padra, és újra a könyvvel foglalkoztam.
- Szia! - köszöntem el tőle, a könyvből immár fel se pillantva.

Az udvaron sétálgattam pulcsi és farmer összeállításban. Az egyenruha még érintetlenül hevert az ágyamon. Nem akartam még felvenni, ráér az csütörtökön is.
Nagyot sóhajtva leültem az egyik padra, s hogy unalmamat elűzzem elővettem az öngyújtómat és hódoltam a piromániámnak. Persze semmi komoly, elég volt a lángocskát néznem, már is jobb lett tőle a kedvem.

Teljesen biztos voltam magamban. Abban, hogy nekem itt kell lennem, és semmi sem tántoríthat el ettől a célomtól. Habár nem épp úgy indultak a napjaim mint képzeltem megvoltam magamnak. Jobb híján az udvarra kényszerültem, jól esett végre szívni egy kis friss levegőt. Csak felkaptam az egyenruha alsó részét és a civil felsőm mert úgy kényelmesebbnek éreztem magam. Körültekintettem az udvaron majd megállapodtam egy kopott fal mellett és nekivetve a hátamat zsebre tett kézzel elmélkedtem arról miken is fogok keresztül menni.

A tűz fényében megláttam, hogy valaki közeledik. Mondjuk elég lett volna a hallásomra hagyatkozni, akkor is feltűnt volna, hogy nem vagyok egyedül. Remek... Már kezdtem unni magam.
Az öngyújtót eltettem, majd a másikra emeltem a tekintetemet.
- Szia! - köszöntem oda neki hangosan, hogy biztosan meghallja.

Rápillantottam bár nem szántam neki különösebb figyelmet. Mindig ugyan úgy kezdődnek a beszélgetések. Ki vagy ? Mi a neved ? Honnan jöttél ?
És habár jelen pillanatban egy ismerősöm sincs aki itt lenne mégis elgondolkodom azon vajon megéri-e ismerkedni bárkivel is. Elvégre nagy valószínűséggel mind meghalunk. A szeretet csak fájdalommal jár legyen az egy családtag szeretete vagy egy baráté. Egy halvány mosolyt villantottam rá majd felemeltem a kezem egy rövid intéshez köszönésképpen. Majd újból visszadugtam a zsebembe.

Hmm... Megvontam a vállam. Ha nem akar beszélgetni, nem muszáj. Nem tűnt olyan, hűű, de beszédes típusnak. Őszintén szólva nem láttam értelmét, a vége láthatatlan kérdéseknek, mely a honnan jöttét és a nevét adták volna válaszul.
- Orion? - kérdeztem még is rá a programra. Hátha... Eddig még nem találkoztam Orionossal.

Elbambultam megvallom őszintén elmélyültem a gondolataimban és az ő kérdésére eszméltem fel, ami érdekes módon nem a hova származásomról szólt hanem a programra amin vagyok. Elmosolyodva pillantottam fel rá és bólintottam.
Úgy van .. És te ?
Tudakoltam a lánytól majd megemberelve magam a mellette lévő helyre ültem, nem túl közel hozzá. Talán mégis megérne beszélgetni valakivel.

Elfojtottam egy mosolyt. Úgy látszik még is megérte agyalni a kérdésen, mely a helyzethez illik.
A válasza hatására azonban egy halvány mosoly felkúszott az ajkaimra, mely ott is maradt. - Igen, szintén Orion a cél - helyeseltem. Észrevétlenül követtem a szememmel, ahogy helyet foglal mellettem. Felőlem, bár nem kínáltam hellyel, de az is igaz, nem az enyém a pad.
- Nem félsz tőle? Úgy tartják lehetetlen végig csinálni..

Elszánt vagyok így nem igazán.
Néztem rá majd elgondolkodtam. Külsejéből ítélve nem gondolnám katonának. Szőke és habár törékenynek nem de eléggé nőiesnek néz ki. Furdalt a kíváncsiság, hogy mért lehet itt így hosszas vívódás után csak kiböktem a kérdésem.
Hogy hogy jelentkeztél ?

- Vagy úgy... - bólintottam. Ha elszánt, akkor nem lehet olyan nagy baj... De sok sikert neki...
- Nem igazán volt más választásom - feleltem kissé hidegebben a kelleténél Ez, remélem hűen tükrözni, hogy nem kívánok a motivációmról beszélni. - És te?

Meglepődtem az elhidegülése végett valószínűleg nem örömmel és önszántából állt be katonának és nem hinném, hogy mindenki aki itt van ez okból kifolyólag jött. Elhúztam a számat a visszakérdezésén. Nekem sem volt épp örömömre a dolog elvégre meghalt a nagyapám és ez csak emlékeztet rá. A zsebembe teszem a kezem a régi műanyag katonát szorongatva.
Én így döntöttem. Nem akartam máshogy választani.
Pillantottam rá. Láttam tekintetében a megtörtséget. Ismerős pillantás volt ez, jobban mondva ismerős érzés. Mégpedig a tükörből, én hasonlóképp érzek úgy hiszem habár nem valószínű, hogy hasonló okból kifolyólag.

Na jó, késő bánat, de akkor se fogok részletes önéletrajzot adni neki, hogy oldjam a hangulatot, a kissé rideg megszólalásom miatt. Van ilyen.
Az elhúzott száj éppen elég válasz volt a kérdésemre, noha az okát nem jól tippeltem volna meg.
- Értem. Van valami jövőbeli célod, vagy csak a programot akarod teljesíteni? - érdeklődtem. Még mindig értelmesebb témának tartottam ezt, mint a neve, származása után kérdezni. Felesleges, a bemutatkozás, majd jön magától, ha jön...

Megmosolyogtatott ez az egész. De legfőképp az, hogy ő még hiszi azt, hogy túlélhetjük.
Nem vagyok benne biztos, hogy van miért tervezgetni.
Pillantottam el és elereztettem a zsebemben lapuló bábut. Bizonyára lesznek túlélők, de nem hinném, hogy én közéjük fogok tartozni. Ha tévedek legalább kellemesen csalódok és még mindig jobb mintha azt hinném, sőt biztos lennék benne, hogy túlélem aztán pedig bezár a bazár.

Értettem az álláspontját, elvégre tényleg nem sok remény van a háború túlélésére, de sosem lehet tudni.
- Lehet, hogy igazad van - feleltem, majd felálltam. Kicsit nyújtózkodtam, majd vissza fordultam. - Amythia - mondtam a keresztnevemet, majd elnéztem a körlet irányába. - Ott megtalálsz - mondtam, majd egy biccentés kíséretében elindultam az említett helyiségbe.

Kissé sietősen hagytuk el a még mindig hangos kantint, de aztán ahogy az udvarra értünk, már lassítottunk a tempón.
- Akármi is lesz ennek a következménye, én jól szórakoztam. - intettem a kantin felé nevetve. - Bár, ahogy már beszéltünk róla, nem biztos, hogy ha már a programban leszünk, még egyszer megkockáztatnám. De ez még a jövő zenéje. - sóhajtottam. - Te tudsz valamit, hogy mi előtt állunk, hallottál már híreket?

Fülig ért a szám, de szerintem ez még az utóhatása a kantinos kalandnak, amit szívesen megismételnék, bár az is igaz, hogy a kiképzésen nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk...
- Igen, de szerintem ennek itt és most nem lesz következménye, de a kiképzésen tényleg nem kéne megpróbálkozni vele - értettem vele egyet. - Csak azt, amit mindenki más. Hogy nehéz, eddig még senki nem csinálta végig és társaik. Semmi konkrét dolgot... Sajnos.

Csalódottan néztem magam elé, amikor Loretta is arról beszél, hogy nem hallott semmi konkrétumot.
Kezdek türelmetlen lenni, mindig szeretem, ha meg tudom tervezni az előttem lévő dolgokat, de ez most először életemben nem rajtam múlik.
- Igen, ezt én is hallottam, hogy még senkinek nem sikerült végig csinálni. De, - mosolyogtam vidáman a lányra, - de talán majd mi megtörjük ezt az átkot és mi leszünk az elsők. Mi lenne ha véd- és dacszövetséget kötnénk a cél érdekében? - kérdezem félig tréfásan, félig komolyan.

- Van valami jó is abban, hogy senki nem tud semmit: optimistán jönnek az önkéntesek - kuncogtam. - Ha mindenki tudna róla mindent, akkor nem lennénk ennyien, na jó, talán a mazochisták itt lennének.
Elmosolyodtam.
- Hát... reménykedjünk benne, hogy sikerül elvergődni a célig, és nem hullunk ki rögtön az első héten... vagy napon. Netán az első órában - kezdtem egyre pesszimistábban látni a világot. - Köthetünk, elvégre már a kantinos garázdálkodás is összeköt, de aztán nehogy egyedül hagyj a programon!

- Mondjuk ebben tökéletesen igazad van. - értettem egyet vele bólogatva, hiszen bár én is tudom, hogy nem lesz sétagalopp, de azért mazochista sem vagyok, azért, ha tudnám miről van szó, lehet visszatáncolnék. - Talán tényleg jobb az áldott tudatlanság!
Őszintén örültem, hogy belement a kis felajánlásomba, mert lehet, hogy ennek még hasznát látjuk a kiképzés alatt.
- Oké! - fordultam felé. - Akkor kezet rá. - nyújtottam vigyorogva kézfogásra a mancsom. - És ígérem, hogy én mindent megteszek, hogy bent maradjunk. Találkoztál már a többiekkel? Tudod hányan leszünk? - kíváncsiskodtam tovább, hátha már találkozott mással is.

- Van egy olyan érzésem, hogy ez az "áldott" tudatlanságot már csütörtök este visszafogjuk sírni - csóváltam meg a fejemet.
Vigyorogva fogtam meg a kezét, s szavaira csak bólintottam. - Én is ígérem, hogy mindent megteszek, hogy elvergődjünk a vizsgáig - tettem hozzá pár másodpercnyi gondolkodás után.
- A-a - ingattam a fejemet. - Eddig csak veled találkoztam, bár vélhetően vannak már, legalábbis a körletben láttam elfoglalt ágyakat. És te, láttál már valakit?

Mikor a szövetségünk megköttetett nagyot szusszantam, majd ismét az előttünk álló megmérettetésre hangolódtam.
- Nem, én sem találkoztam még társakkal. - ingattam meg a fejem. - Igazság szerint még le sem pakoltam. - mutattam a vállamon lévő zsákra. - Tudod, egy kicsit, na kit akarok becsapni (!), nagyon is szokatlan ez az egész katonásdi. Igaz, hogy nem áll távol tőlem a rendszeretet és a fegyelem, de ez nem lesz ugyan az. - merengek el rajta egy kicsit. - És te, van valaki egyenruhás a családosban?

- Óh... értem. Reménykedjünk abban, hogy csütörtökökig összefutunk a többiekkel, de ha nem, akkor ez van. Látjuk a többieket csütörtökön - vontam meg a vállamat.
A következő kérdése azonban túl személyes volt, szóval a válasz előtt sóhajtottam párat és igyekeztem továbbra is fenn tartani a most már állandóvá vált mosolyomat. - Nincs. Nálad van valaki, aki katona? - próbálkoztam a téma tereléssel.