Udvar

- Nem vagyok ellenére, hogy kiképezzenek. Máskülönben nem is jelentkeztem volna - vontam meg a vállamat.
A kérdését hallva viszont hallgattam egy sort, és megpróbáltam kitalálni, hogy mit is válaszoljak. Nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam. Hiszen még magamnak sem szerettem bevallani ezeket a dolgokat.
- Nem tudom... igazán nem tudom. De soha senki nem bizonyította az ellenkezőjét - mondtam végül.
Az idősebb bátyámat és a majdnem-sógornőmet nem számolom ide. Az ő hozzáállásuk természetes volt számomra, megszokott... Nem tőlük vártam volna.

Figyelmesen hallgattam és mélyen egyetértettem vele. Ha nem akarnám, hogy kiképezzenek, akkor nem itt lennék.
Már majdnem megszólaltam, hogy elnézést kérjek, amiért tolakodó voltam, de aztán még is meggondoltam magam - pusztán azért mert válaszolt a kérdésemre.
- Nem értem... - nyögtem ki az első két szót ami eszembe jutott. - Mármint... mi van a szüleiddel, a rokonokkal...? - néztem rá kérdőn. - Sajnálom, nem akarok túl tolakodó lenni - tettem hozzá szinte azonnal, amint felfogtam, hogy mit is mondtam... A fene vinné el az a jó szokásomat, hogy mindennek hangot adok, ami eszembe jut...

Lemondóan csóváltam meg a fejemet. Pont az elevenembe talált, és egy kicsit túl mélyre ment a kérdés, de azért nem mutattam, hogy megbántódtam volna. Annyira pedig még nem ismer, hogy a szemeimből is tudjon olvasni.
- A szüleim elváltak. Az apám... fogalmam sincs, hogy hol van, de nem is érdekel. Ő sem keresett soha engem. Az anyám meghalt nem is olyan rég. Ez volt a legtöbb, amit képes volt tenni azért, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. A bátyám vigyázott rám, de őt behívták. A barátnője pedig... hát, ő egészen más világ. Kedves, aranyos, de soha nem lennénk képesek megérteni egymást.
Engem is meglepett egy kicsit, hogy így kitálaltam, elvégre nem szokásom. Inkább megvontam a vállamat.
- És te? A szüleid együtt vannak még? Tudják, hogy itt vagy?

Kicsit szarul éreztem magam, mert ha eddig nem is, de most már tényleg biztos volt, hogy kicsit nagyon rossz témába kérdeztem bele. De nem muszáj válaszolni, nem fogok megsértődni, ha nem válaszol...
- Értem... - mondtam neki halkan. De ez után már értem, hogy mit keres itt. Ilyen családi háttérrel nem csodálkozok, hogy azt gondolja magáról, hogy semmit sem ér. Na persze nem török pszichológusi babérokra, így a lelkivilágának a szétcincálását meghagyom másnak.
- Nem. Kis koromban elváltak. Apámat behívták, nem tudom mi van vele, nem is érdekel. Anya tudja, hogy itt vagyok de nem örül neki, de ebbe nincs sok beleszólása - feleltem neki. Ha már ő is válaszolt, akkor én miért ne tenném, ez a legkevesebb...

Rámosolyogtam, még mindig őszintén, bár egy kissé irigykedve. Mit nem adnék legalább egy normális szülőért, valakiért, aki azt mondja: ne menj, szükségem van rád! De ez a vágyam már kútba fúlt, soha többé nem lesz rá esély sem, hogy valóra váljon.
- Biztosan aggódik érted. Elvégre ez az egész nem lenne kötelező. Nyugodtan hazamehetnél... hazamehettél volna. Talán még most sem késő, senki nem mondta, hogy kötelező itt maradnunk.

Mehetnékem volt, többek közt azért mert már túl régóta voltam nyugton. Így hát felálltam, és kissé bocsánat kérően mosolyogtam rá. Valahol mentem volna, de ugyanakkor nem is akartam itt hagyni. Nem igazán az volt róla az első benyomásom, hogy olyan könnyedén talál magának társaságot... de kitudja.
- Lehet - hagytam rá a dolgokat. Én tényleg nem akartam belemenni a részletesen a családomat érintő témába, mert akkor jövőhét pénteken is itt ülünk és a múltunkon kesergünk... én legalábbis biztosan.
- Viszont én most megyek... Nem igazán tudok sokáig egy helyben maradni - néztem rá kissé zavartan. - Biztosan találkozunk még. Szia! - köszöntem el tőle, majd a hálótermek felé vettem az irányt. Ha más nem akkor kicsit alszok, vagy legalábbis valami olyasmit próbálok.

//Köszöntem //

Felsóhajtottam.
- Azért remélem, hogy lesz még időnk beszélgetni - mondtam őszintén. A társasága megnyugtatott egy kicsit, bár nem terelte el igazán a gondolataimat. De ha már itt voltam, nekem sem ártott volna részletesebben körülnézni. Még nem voltam fáradt, úgyhogy a hálóterem nem igazán érdekelt. Elköszöntem Sophie-től, és a könyvtár felé vettem az irányt. Ott biztosan találok valamit, amivel leköthetem magam.

//Én is köszöntem!//

Az udvarra érve nem számoltam vele, hogy időközben feltámadt a szél. Nem zavart túlságosan, de azért csípős hideg volt, összébb húztam magamat, és megigazítottam az egyenruhámat is, begomboltam a legfelső gombot is. Alapvetően nem szeretem a szabályos viseletet, mert elég kényelmetlen, de ebben a hidegben nem volt ellene kifogásom.
A bejárat felé pillantottam, épp akkor, amikor egy lány belépett az ajtón, a toborzóirodán át. Csak nem még egy újonc? Gyűlnek itt az önkéntes őrültek... nem csak én vagyok ilyen lökött.
- Szia! - köszöntem oda neki már messziről.

Az udvarra léptem, a feltámadó szél ellen önkéntelenül kapucnimért nyúltam, de rájöttem, hogy egyenruhám nem tartalmaz ilyen kiegészítést. Zsebre dugtam a kezemet, és igyekeztem behúzni a nyakamat. Gondolataimba merültem, azon tűnődtem, jó ötlet volt-e ide jelentkezni. A kemény megpróbáltatások nem zavartak, de sosem tudtam oszlopos tagja lenni egyetlen közösségnek sem. Ha alacsony termetem miatt itt is kritizálnak, nem tart hosszú ideig a katonáskodás részemről. Eddig jutottam gondolataimban mikor hangot hallottam. Képzelgéseimből ocsúdva eltartott egy ideig, míg rájöttem, nekem köszönt. Nem kenyerem a szó, így csak bólintottam az idegen lány felé.

Kíváncsi voltam a jövevényre: ő a második, akit itt találtam, azon rövid idő alatt, hogy én is megérkeztem ide. Közelebb mentem hozzá, bár félúton, a körlet bejáratának vonalában inkább bevártam.
Azért megállapítottam, hogy valamelyest elkötelezettebb, mint Sophie: legalább egyenruhában van.
- Te is önkéntes vagy, igaz? - érdeklődtem, majd kezet nyújtottam. Majdnem tisztelgés lett belőle, és most is, akárcsak az imént, csak az utolsó pillanatban változtattam a mozdulat irányán. - A nevem Jessica Tailor - mutatkoztam be.
Egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Ezt egy kicsit furcsának találtam, de szerintem hozzá fogok szokni... elvégre eddig én számítottam kicsit alacsonyabbnak a többieknél a fiúk között.

Felpillantottam a lányra, szigorúnak, katonásnak tűnt, ami kissé megnyugtatott. Legalább nem egy idióta vihogó liba. Legalábbis első látásra. Furcsamód felfelé lendült a keze, mielőtt kezet nyújtott volna. Erőt kellett vennem magamon, mert a mozdulat annyira furcsa volt, hogy reflex szerűen védekezni akartam. Talán megrebbent a kezem, de végül nem mozdultam. A kézfogást mindig rühelltem, sosem értettem, mire jó. De nem akartam rögtön udvariatlannak látszani, így elfogadtam, és megszorítottam a jobbját.
- Solane Telekdi - feleltem röviden, mert mindig utáltam köríteni a dolgokat. A nevem pont elég a bemutatkozáshoz.

A keze rezdüléséből ítélve gyanakodni kezdtem, mintha nem lenne kezdő a harcművészet terén. Márpedig abban nem vagyok valami jó. Rábólintottam a bemutatkozására.
Nem tűnt annak a típusnak, aki folyamatosan cseveg, de azt sem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire zárkózott és szűkszavú. Azért még nem adtam fel a reményt.
- Honnan jöttél? - érdeklődtem, hátha két szónál többet ki tudok préselni belőle.

Felhúztam a szemöldökömet. Most mondjam el a komplett önéletrajzomat? Bárhonnan is jöttem, most itt vagyok, de még az sem biztos, hogy néhány napnál többet kibírok itt anélkül, hogy kihajítanának. A hátam mögé böktem, oda, ahol a kapu állt.
- Onnét - feleltem, mert tényleg arról érkeztem.
Tűnődtem, hogy a másik vár tőlem valamit, de nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék, vagy tehetnék. A kungfuban és a rajzban is az a jó, hogy nem kell felesleges csevejjel tölteni az időt. Ha kérdezik, én vagyok az első, aki elismeri, hogy társalkodónőnek nem vagyok alkalmas. Úgy döntöttem, azért megerőltetem magam, elvégre a csaj nem adott okot, hogy a torkának ugorjak. Még.
- Azelőtt meg a toborzóból - tettem ezért hozzá bőbeszédűen.

Erre már képtelen voltam megállni: felkacagtam.
- Az igazán érdekes hely lehetett... - bólintottam jól értesülten. - És téged nem próbáltak meg lebeszélni róla, hogy jelentkezz? Vagy nem lehetett? - kérdeztem, mert még engem is megpróbáltak, holott nálam elég nyilvánvaló volt, hogy ide fogok jönni, ha törik, ha szakad.

- Nem figyeltem, mit beszéltek - feleltem vállat vonva. - Felőlem próbálhattak, amit akartak. Más véleménye sosem érdekelt.
Végigmértem a lányt, abban én első látásra biztos voltam, hogy nem az a befolyásolható típus, de az is egyértelmű volt számomra, hogy a toborzó irodán szolgálatot teljesítő két katonát nem a briliáns eszéért vették fel a hadseregbe.
- Azt én döntöm el, hogy itt maradok, avagy sem, nem két fafej - tettem hozzá nyomatékosan, közben arra gondoltam, hogy az elmúlt hónapokban összesen nem beszéltem annyit, mint most. A végén még szószátyár leszek.

Felkuncogtam. Abban az egyben biztos voltam, hogy Solane-t nem lehetne lebeszélni olyasmiről, amit a fejébe vesz. Ez már első látásra nyilvánvalóvá vált vele kapcsolatban.
- Lesz még időd eldönteni. Mindig ennyire szófukar vagy, vagy ez múló állapot nálad?
Őszintén szólva Sophie után egyenesen felüdülést jelentett, hogy hallom a saját hangomat is. De azt sem akartam, hogy az agyára menjek, úgyhogy ha tudtomra adja valahogy, akár szavakkal, akár egy ferde pillantással, akár katonai jelekkel, akkor már el is húztam a csíkot.

- Nem tudom, miről beszélsz? Jelenleg merőbben bőbeszédű vagyok. Nem szokványos állapot nálam. Nem vagyok az a pletykás típus.
Őszintén meglepett, hogy az ismeretlen lány szófukarnak tart pontosan akkor, mikor beszélek, és társalkodást folytatok, mely korábban egyáltalán nem volt szokásom. A hely levegője tehette, vagy egyszerűen elkapott a korai agyérelmeszesedés.

Rámosolyogtam.
- Most tényleg nem vagy vészes. De gondolom, neked nem lesz nehéz csendben maradni, ha muszáj.
Az ebédidő épp lejárt, úgyhogy körülnéztem. Ami azt illeti, még én sem fedeztem fel az állomáshelyet, úgyhogy a körletépület felé intettem.
- Mi lenne, ha megnéznénk az ágyunkat? - kérdeztem, és elindultam a körletépület felé.

//Köszönöm a játékot! Folytatása következik //

- Felőlem... - vontam meg a vállamat, és elindultam Jessica mellett az említett objektum felé annak ellenére, hogy tippem sem volt, mi lehet olyan érdekes egy tábori ágyban. Elvégre mind egyformák. A kungfutáborokban is mindig egyformák voltak. Mióta kitört ez a rohadt háború, amúgy sem volt túl sok szín az életünkben, de ez egy katonai bázison nyilván a nullára redukálódik. Legalábbis így gondoltam. De mivel jobb dolgom nem volt, miért is ne nézegethettem volna tök vegyforma fekhelyeket? Ez is egy formája a szórakozásnak. Vagy nem?








//Köszöntem a játékot én is. Folyt. köv. legközelebb.//

Most már túl voltam egy éjszakán, bár nem nyűgözött le a hálóterem: pláne, hogy a többiek eléggé csicsergős hangulatban voltak, nem tudtam valami sokat aludni. Igaz, én bírom ébren elég sokáig, és beérem három-négy óra alvással is, úgyhogy nem látszott rajtam, hogy nem aludtam volna ki magam.
Most is egyenruhában voltam, természetesen, és az udvaron ültem le. A könyvtárból kihoztam egy érdekesnek tűnő könyvet (bár csak az után hagyták kivinni az épületből, hogy letettem a nagyesküt, hogy épségben visszaviszem majd a könyvet). Ezt a kötetet bújtam, és az új típusú helikopterekről szóló fejezeteket tanulmányoztam.

Meglehetősen félve pislogtam körbe a kopár udvaron. Nem tudom, hogy most innen hova kell menni, mit kell csinálni. Ezt valahogy elfelejtették közölni, és túl késő ahhoz, hogy meggondoljam magam. Otthon hogyan is néznének rám? Nem, köszönöm, de nem kérek a lesajnáló pillantásokból, hogy mennyire gyáva vagyok.
A táskámat magamhoz szorítva, szusszantam egy nagyot és megigazítottam a fehér kosztüm kabátomat. Csupán egyetlen egy alakot, egy lányt szúrtam ki, aki egyenruhában volt. Nos vagy hozzám hasonlóan újonc, vagy valami rangosabb személy, aki arra van beosztva, hogy az újoncokat terelgesse.
Jobb ötlet nem lévén oda sétáltam hozzá, de megszólítani már nem volt bátorságom. El is futottam volna, ha tudnék olyan gyorsan és halkan mozogni, de mivel ez esélytelen volt...

A lány lépteinek zaját már messziről kiszúrtam, és fél szemmel az alakját is kivettem. Mivel a kis fehér kabátkában nem tűnt valami félelmetes kémnek, sokkal inkább egy szimpla újonc önkéntesnek, még kényelmesen befejeztem az oldal elolvasását, majd felpillantottam.
Most már teljes figyelemmel mérhettem végig, és amit megállapítottam első körben, az az volt, hogy gőze sincs róla, hogy hova a fészkes fityfenébe jött.
- Szia. Segíthetek valamiben?

Összerezzentem, mikor megszólított, ugyanis nem számítottam rá, hogy ez hamar megtörténik. Igazából úgy képzeltem, hogy itt kell szobroznom addig míg ki nem olvassa a könyvet, vagy míg elég bátorságot nem gyűjtök ahhoz, hogy megszólítsam.
- Szi...szia! - köszöntem neki halkan és némileg bátortalanul. - Öhm... Nos... Tudnál valakit mondani, aki útba tud igazítani? - néztem rá esetlenül.